Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

III. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI BESZÉDEI

1892—1997-es ülésszak 1892—97. 1. A király borossebesi beszédéről 1893. október 9. KN. 1892—97. XIII. 144—149. [144] T. képviselőház! Jogot formálok arra, hgy ebben a vitában, a mely tagadhatatlanul a nemzetiségi vita színét öltötte magára, nem csak mint képviselő, a kit a házszabályok a felszólalásra feljogosítanak, hanem mint a háznak olyan tagja is, a ki a múltban nem egyszer épen a nemzetiségi kérdés sodrában állottam, mondom, jogot formálok arra, hogy ezúttal a t. ház türelmét igénybe vegyem. (Halljuk! Halljuk!) Tagadhatatlan, t. ház, hogy a belügyminister úr felszólalása formális nemzetiségi programmot foglal magában és mint ilyen, csatlakozik a vita tulajdonképeni tárgyához, a király borossebesi szavához. Tagadhatatlan, t. ház, hogy a király szavának hatása az egész országban egy és ugyanaz volt: közmegdöbbenés. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Közmegdöbbenés nemcsak azoknál, a kik a közjogi ellenzékkel tartanak, hanem a kormánypártnak leghívebb és legragaszkodóbb elemeinél is. Hogy, t. ház, akár a túlzás, akár a most már oly sűrűn felhangzó ámítás vádjába ne essem, legyen szabad, hogy én egy igen jeles és igen hatalmas orgánumnak a szavait itt felolvassam. Ezek a szavak a királyi szó értékére és arra a hatásra vonatkoznak, melyet azok országszerte és különösen a kormánypárt köreiben is előidéztek. Hangzanak pedig e szavak, a mint következik (olvassa): „A mi a királyi nyilatkozatot illeti, e tekintetben is leplezetlenül megmondjuk nézetünket. Sok kifogásunk van azon császári királyi s udvari stilgyakorlat ellen, mely ő Felségének kabinetirodájában lábra kapott. Azon stilgyakorlat Borossebesen ugy beszéltetett a királylyal a nemzetiségről, oláhokról, magyarokról (megtéve a magyar fajt is nemzetiségnek), mint hogy ha az osztrák császár Prágában leckéztette volna meg a cseheket és németeket. Ez a stilgyakorlat a száraz bürokratizmus aszott kóróiból táplálkozva, legcsenevészebb virágait épen Kőszegen hajtotta, sok félreértésre adva alkalmat. Elismerjük, hogy ez a stilgyakorlat sok oly kifejezést adott ő Felségének ajkaira, a melyek nem feleltek meg nem csak a nemzet, hanem a kormány és a korona szándokainak sem." T. képviselőház! ezeket a szavakat nem írta le egy lap, a melyről a kormány legintimebb sajtója sokszor úgy szokott nyilatkozni, [145] hogy „a csahosok" közé tartozik, hanem leírta az a lap, melyet támogat a kormánypártnak három hatalmas és oszlopos férfia; kettő közűlök világhímek örvend, egyikük országos hímek; leírta a „Pesti Hirlap", melyet támogat Jókai Mór, Beksics Gusztáv és Mikszáh Kálmán. (Derültség bal felől.) Hát, t. ház, a királyi szavaknak értéke, értelme és hatása a kormánypárti forrásra elég jellemző. Hiába igyekszik Hegedűs Sándor képviselőtársunk dialektikája feltüntetni azt, hogy itt csupán csak a kormány felelőssége foroghat fenn, ha egyáltalában a felelősségnek helye van. A baj sokkalta mélyebben gyökerezik, mert elvégre is: ki meri azt mondani, hogy szent István koronájának mostani viselője, a ki több mint egy emberöltőn át a történeti eseményeknek oly sorozatait, minőt kevés ember érhet meg, végig élte, hogy az beálljon akár egy kormány, akár az ő kabinetirodája számára telefonnal, a melybe az egyik végén beleszólnak, hogy a másik végén pedig kijöjjön az, a mit bele kiáltottak. T. ház! Ez nem állhat meg. Azoknak a királyi szavaknak veszedelmes oldala épen az, hogy azokat a király maga mondta, és ha ezek az ő nézetének megfelelnek, utána kell látnunk: hogyan keletkezhettek e nézetek, hogyan jutott a magyar nemzet egyszerre nemzeti sorba, hogyan történhetik, hogy a chauvinizmus vádját