Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

III. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI BESZÉDEI

északi colossus megmozdul, akkor igenis lesz habom. Tehát ellőttünk az a kérdés, hogy egy egész világrész békéje Bulgária miatt nem háborittassék meg. Előttem azonban nem igy áll a kérdés, hanem ugy, hogy Bulgáriára nézve fel van-e vetve az a fontos, az a szent elv, a melyet elejteni nem szabad; mely benne foglaltatik e kérdésben: hogy van-e a népeknek joguk önállóságra és függetlenségre? Igen-e vagy nem? És hogy ez ugy döntessék el, hogy ne kutassuk, milyen az a nép, nagy-e vagy apró, hanem ezt az elvet kell realizálnunk, mert ha nem Bismarck jelmondata, hanem ezen igazság elvei állanak az emberiség előtt: csak akkor fogjuk elérni azt az igaz utat, a mely a czélhoz vezet, hogy tudniillik nem a durva erőszak, a hatalom, hanem az igazság hatalma az, a mi az emberiséget vezeti és a minek azt vezetnie kell. Hát, t. ház, vegyük a dolgot a maga természete szerint. Orbán Balázs t. képviselőtársam helyesen rámutatott azon anomáliára, a mely társadalmunkban s az egész európai társadalomban jelentkezik. A mostani állam összes szerkezete, összes törekvése voltaképen két kasztra akarja bontani a népeket. Egyik a kiváltságosaké, másik a munkásoké, melyek a kiváltságosak jólétének megteremtői. Bárhogy iparkodjunk ez ellen tiltakozni, ez tényleg egész Európában igy van. A mai állam hivatása nem az, hogy mint állami szervezet biztosítson általános jólétet, hanem az, hogy lát maga előtt egy elemet, melyet kipréselhet bizonyos állami institutiók érdekében. (Ugy van! szélső balfelől.) Ha tehát, t. ház, oly magasztosnak és oly nagyszerűnek állítják a katonáskodást, a tiszteknek, ezek özvegyeinek és árváinak ellátását, én azt kérdem, hogy az a vér, a melyet az utolsó közlegény ont a harcztéren, alatta áll-e annak, a melyet a tiszt onta ki? Vájjon azón vércseppek, a melyekkel a munkás nép megkeresi azon irtóztató pénzt a moloch javára, kevesebbet ér-e, mint azon izzadtság, a melyet a katonaság a gyakorló téren hullat? Ne méltóztassanak, t. ház, kasztokat állítani a nép zömével szemben, mert ez veszélyes lejtő. Ez, t. ház, tisztán a munka és a democratia kérdése. Ha már a mesteremberek is kezdik elhagyni műhelyeiket, hogy pensióra jogosító hivatalt kapjanak, ha az ifjú arra a pályára neveltetik, a melynek végén a pensio van, ha a társadalomban nem a munka, nem a törekvés, nem a szorgalom, nem a takarékoskodás, nem az életrevalóság az irányadó, hanem az a sok aranyos és paszomántos gallér és ha ezen aranyos és paszomántos gallér a polgári munka alól annyira fel van mentve, hogy a polgári foglalkozás reá nézve szégyen és megengedhetetlen, akkor ez egy óriási ellentét, a melybe a productiv munka és a haderő tétetik. Mit tett t. ház, Észak-Amerika hires tábornoka? Mikor az óriási habom be volt végezve, mikor a hazának a dicsőséget megszerezte, a rabszolgákat felmentette és a magáét megtette, akkor elment és folytatta a régi mesterségét. Hát, t. ház, én jól tudom, hogy Európa a munka megbecsülésének ezen fokától még távol van, de én sokkal jobban ismerem a társadalmat és sokkal jobban néztem azt meg, sem hogy ne látnám a pensionált légiókat, a melyeket mi eltartani kötelesek vagyunk. Mi, t. ház, nálunk egy nyugdíjazott katonatiszt? Egy örökösen elégedetlen ember, a ki panaszkodik, hogy bizonyos intrikák következtében soha sem nyert kellő előmenetelt, hogy ezen intrigák folytán őt elütötték a jobb javadalmazástól, hogy ordót nem szerezhetetett, hogy a pensio, melyet az állam ad, valóságos semmiség. S mit csinálnak ezen katonatisztek? Ott ülnek a kávéházakban a piquet és tartli mellett, szidják az állapotokat és várják a pensio felemelését. Nemcsak azokról a tisztekről van szó, t. ház, a kik valóságos realinvalidusok és a kik a munkára képtelenek, hanem azokról is, a kiket azért [244] mert nem teljesítették kellőképpen kötelességüket, mert máskép nem tudtak tőlük megszabadulni, elküldték pensióba, a mi magyarán mondva annyit tesz, hogy elküldték élni ingyen az állampolgár fillérein. Következik ezután a becsület pont, a becsület kérdése. Azt mondják, a katonai tiszti caracterrel össze nem egyeztethető, hogy bizonyos foglalkozásokhoz nyúljon. Olyan foglalkozásokhoz nem szabad neki nyúlnia, mely után száz és száz polgár nemcsak megél, hanem családot is nevel és a melyekre nézve az állam nem mondja, hogy ő nem kívánja ezen polgárnak pénzét, mert az oly keresményből származik a mely például a katona tiszti méltósággal és caracterrel össze nem egyeztethető. Mert mikor önök kasztot teremtenek és azt kivételbe helyezik, a pénzre nézve mégis azt mondják, hogy „non olet" és azt elfogadják, bárhol terem is. ...