Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

II. A POLITIKUS HERMAN OTTÓ

Elsősorban a katolikus klérussal kapcsolatban voltak fenntartásai. Vizsgáljuk meg ezt 1893. december 16-án elmondott beszédéből [KN. 1892—97. XV. 335—336.]. Nem is beszéd ez, hanem három érdekes megjegyzés, ezért is nem került a szemelvények közé. Beszéde elején leszögezte, hogy nagyra becsüli az ország katolikus főpásztorát, elsősorban a Pax hangoztatásáért, de szerinte a Pax-hoz hozzátartozik a Veritas is. Valójában nem a katolikus egyház ismerte el 1790/9l-ben a protestantizmust, adta meg a lehetőséget vallásuk gyakorlásához, hanem a magyar „törvényhozás igazságérzete". Szót emelt az egyházak és a vallások egyenjogúsága mellett. Nem fogadható el az a törekvés, hogy a képviselőházba is lehetőleg jó katolikusok kerüljenek. „A ki, t. ház, úgy állítja fel a tételt, hogy csupán egy felekezet férfiait szabad bebocsátani a közéletbe, az üszköt dobott a társadalomba, és megrongálja a mai Magyarország egyedüli erősségét, a melyre egyedül építheti jövőjét, ti. minden vallásfelekezetnek, minden fajnak, minden nemzetiségnek egy törekvésben való egyesülését, a hazaszeretben és szabadságszeretetben." Figyelemreméltó elemzést találunk a vallás, a hit és a lelkiismeret viszonyáról 1884. január 23-án mondott beszédében [81—84:52.]. Példaként említi a banditát „a ki leborul a boldogságos szűz előtt és ott teljes áhítattal imádkozik ahhoz, hogy legyen segítségére, hogy mint felbérelt gyilkos azt, a ki neki kijelölve van, ledöfhesse." Az áhítatosság amely őt oda vitte, az hit dolga a ledöfés pedig a lelkiismeret dolga. „Én tisztelt ház, nem habozom kimondani azt, hogy én az agnosticusok közé tartozom." Az ember nem nyomorra és szenvedésre teremtett. Az államnak és a társadalomnak pedig kötelessége azt kérdezni a vallásoktól és felekezetektől, hogy betartják-e a „kötelező emberszeretetet". Ugyanakkor „Magyarországon számos felekezet" létezik, de „ezek közt vannak számosan olyanok is, melyek törvény kertébe bevéve nincsenek" s ezek nem bírnak olyan jogokkal mint az elismert egyházak. Szinte ugyanezt a gondolatot folytatta hat évvel később, 1890. november 26-án [87—92:14.]: „Az is tagadhatatlan, hogy hiába beszélnek ma a felekezetek egyenjogúságáról, mert az absolute nem áll. Nálunk még mindig van államvallás; van annyiban, hogy az állami élet bizonyos megnyilvánulásaiban tisztán csak a katholicus felekezet az, a mely szerepel és vannak bizonyos ünnepélyek ... a koronázás ténye a katholicus clerus hozzájárulása nélkül egyáltalában nem is eszközölhető; az egyetemek megnyitásánál nem a protestáns, hanem katholicus templomban tartják meg a veni sanctet s az összes tedeumok is így folynak le." Következésképpen az egyetlen elérhető cél a teljes és önkéntes vallásszabadság és lelkismeretszabadság oldhatja meg a társadalmi békét. A vallások szabad gyakorlását tűzte zászlajára a következő évben, tehát 1894. június 26-án [92— 97:19.], majd pedig október 17-én is [92—97:20.]. Ezekben is azt tapasztaljuk, hogy gondolatmenetét ott folytatta, ahol korábbi, idevonatkozó beszédében abbahagyta. Amikor „A vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényjavaslatot beterjesztették, mégis talált javítanivalót: „Én nem vártam egy törvényt, mely a vallások szabad gyakorlatáról szól, hanem vártam egy törvényt, mely felmenti a lelkiismeretet minden kényszertől, és kimondja, hogy igazi vallásszabadságot akarunk." Szerinte a törvénynek csupán ezt kellett volna kimondania: „Mindent szabad hinni, mindent szabad vallani, a mi azt az egységet, melyet a társadalom alkot, a maga mivoltában, a maga érzeteiben nem sérti." Tagadta azt a sokszor hangoztatott tételt, „hogy a felekezetnélküliség egyszersmind hitetlenséget és vallástalanságotjelent"; illetőleg, „hogy a tudomány az oka a vallástalanságnak és a hitetlenségnek,