Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

II. A POLITIKUS HERMAN OTTÓ

„nemzet választottjainak feje", aki „a legfőbb méltóságot viseli", távolmaradásával méltatlanul viselkedett, felszólította a lemondásra. Alig két és fél hónap múlva (június 29.) Kossuth Lajos érdemeinek törvénybeiktatását szorgalmazta. 3. Belpolitikai nézetei és radikalizmusa Ebben a fejezetrészben — tulajdonképpen — Herman Ottó alapvető belpolitikai nézeteit szeretném bemutatni képviselőházi beszédei alapján. Politikusi munkásságának sem bemutatására, sem értékelésére, sem összehasonlító elemzésére itt sem vállalkozom. Célom nézetrendszerének bemutatása, s néha ellentmondásos tevékenységének exponálása. Mondandómat pedig azért sorakoztattam a fenti cím alá, mert általánosságban ezekkel a fogalmakkal szokták Herman Ottót jellemezni, értékelni. Alig lett képviselő, amikor Budapesten (1880. január 26.) belekeveredett egy tüntetésbe, amely a ház elé is került [1880:1.]. Tiltakozott azon vád ellen, hogy az utcára kivonulókat izgatta, de védelmébe vette a tüntetőket és tiltakozott az ellen, hogy katonaságot lehessen kivezényelni az utcai tüntetők ellen. Ezen véleményének később is hangot adott. A Képviselőházi Napló 1884. április 2-i jegyzőkönyve szerint ekkor jelentették a Háznak a bíróság döntését, mely szerint bebizonyosodott, hogy „erőszakosságokban" vett volna részt [KN. 1881. XVI. 211.]. Négy évvel később, 1884. március közepén Cegléden ugyancsak belekeveredett egy tüntetésbe, s ott tettlegesen bántalmazták volna. Ez ellen március 18-án tiltakozott a Képviselőházban [81—84:61.]. A radikalizmus tulajdonképpen baloldali polgári, demokratikus irányzat (mozgalom, törekvés), amely a társadalmi szituációkat nem tekinti véglegesének, s ennek kapcsán mélyreható politikai, társadalmi vagy akár gazdasági reformokat hirdet, azok megvalósítására törekszik. Herman Ottó radikalizmusa abban határozható meg, hogy nem tekintette véglegesnek korára jellemző politikai- és közállapotokat, mint láttuk, a kiegyezést és a dualizmust sem fogadta el, nem tarotta megfelelőnek Magyarország számára. Az általa ideálisnak tartott államformát, kormányformát, s általánosan társadalmi és gazdasági berendezkedést azonban nemigen fogalmazta meg. Következetesen és rendszeresen hirdette a független Magyarországot, az egykamarás parlamentet, nemzethez hű államigazgatást, demokratikus és sok tekintetben liberális polgári társadalmat, amelyben megfelelő jogai vannak a falusi népnek és a városok munkásainak is. Liberalizmusa pedig teljes egészében összefért a nemzeti hagyományok tiszteletével, társadalmi tolerálásával. Képviselőségének első ciklusában már 1881. március 6-án tárgyalta a képviselőház „A budapesti rendőrség szervezetéről" szóló törvényjavaslatot. Már beszéde elején kifogásolta azt a szakaszt, amely arról intézkedik, hogy „A koldusok, csavargók, rendes foglalkozás nélkül levő ... éjszakának idején járó-kelő alakosok, mutatványosok, korcsmazenészek és énekesek" még akkor is bekisérhetők, ha működési engedéllyel bírnak. Most is szóbahozta a katonaság bevetését az utcára kivonuló tüntetők ellen. Arra az