Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

I. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI TEVÉKENYSÉGE

felhangzik az ámítás vádja egy egész nemzettel szemben?" Itt csak egy lehetőséget lát „hogy a koronát huzamos időn keresztül tudatosan rosszul informálják..." (KN. 1892— 1897. XIII. 144—146.). 1893. november 11-én, szombaton szólt hozzá a következő év költségvetéséhez [2]. Ez alkalommal az ország politikai helyzetéről mondta el véleményét. Általánosan megfigyelhető szokását meg is magyarázta beszéde elején: „... e ház költségvetési tárgyalására vonatkozólag egy áramlat keletkezett, a mely különösen az ellenzéket abba a helyzetbe igyekszik juttatni, hogy tisztán csak ún. budget-beszédet mondjon, bírálja meg a költségvetés szerkezetét, és kerülje ki mindazt a mi ezen áramlat állítása szerint ezen költségvetéshez nem tartozik". A magyar törvényhozás ellenzékének pedig az a feladata, hogy a „legtüzetesebben, legterjedelmesebben gyakorolja a bírálatot, mikor ezen tövényhozásnak szerkezete" lehetővé teszi. Kifogásolta, „hogy a törvényhozás második faktorával, a koronával íme már csak öt évről öt évre érintkezhetik közvetlenül..." Az ellenzéki képviselők legfőbb feladata a kormány tevékenységének bírálata minden adott ügyben. Erőteljesen kritikával illette mindazokat, akik a koronához való kapcsolatot csakis az örökké hangoztatott lojalitásban látják: „Meg mondom miért. A viszony a nemzet és a korona között kölcsönös, a lojalitásnak is annak kell lenni, annyit ád a nemzet és esetleg a törvényhozás, a mennyit ad a korona maga." Rámutatott — továbbá — arra, hogy a kormányok „mindig kénytelenek voltak egy bizonyos elzsibbasztási rendszert követni, mert az ő elhatározásaik nem függtek saját belátásuktól ... hanem függtek egészen idegen külső faktoroktól., a kiknek előleges beleegyezése szükséges volt." Teljes beszéde szókimondó, kegyetlen kritikája a dualistának hirdetett, de a Függetlenségi Párt állásfoglalása szerint, Ausztria érdekeit szolgáló államrendnek (KN. 1892—97. XIV. 63—66.). Két nappal később, november 13-án folytatta előbbi gondolatsorát, ekkor az ország egészségügyi helyzetét vette jellemzés alá [3]: „Magyarország közegészségügye véghetetlen fontos czím, a mely mindenkor és minden körülmények közt megérdemli a tüzetes tárgyalást" — kezdte beszédét. Elismerte a járványok elfojtásával kapcsolatos határozott belügyminiszteri intézkedést, majd pedig a betegségekről és az oltóanyagokról fejtette ki véleményét. Itt sem tudta kikerülni a járványok szociális hátterét, és statisztikai adatokat említett a kolera és a lakáskörülmények kapcsolatáról. Említést tett arról is, hogy „a ki Parist, Londont, az olasz városokat ismeri, mindenütt látja az ún. Mansard-rendszert, a hol a fedél alatt kis lakások vannak, melyeket a szegényebb nép ki tud bérelni, és a hol megkapja az egészség két fontos feltételét: a szárazságot és a világosságot. Holott nálunk a szegényebb népet a pazar és esztelen építkezés mint a szuterrénekbe és pinczékbe utalja" (KN. 1892—97. XIV. 110—111.). Még ugyanezen a napon ismételten szót kért és védelmébe vette a polgárok gyülekezeti jogát, amely nem volt kellően szabályozva és természetesnek tartotta a „munkásmozgalmak, a melyeknek egy része internaczionálisztikusa, a másik része nem" előfordulását. Ez utóbbiról azt is elmondotta, hogy „a szoczialista mozgalom gyenge, ez nem azért van, mert a hajlam kevés, hanem, hogy a munka nincs kifejlődve, hogy pártunk gyenge..." (KN. 1892—96. XIV. 112—114.). Három nappal később (1893. november 16.) az ország gazdasági helyzetét elemezte [4], sajátságos és egyéni elemzést adva. Rámutatott arra, hogy hazánkban elsősorban jogászokat képeznek és jogászok foglalnak helyet a legkülönfélébb hivatalokban. Az ipar fejlesztésével nem, vagy csak alig foglalkoznak, s itt utalt a fejlett országok, pl. Anglia