Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

I. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI TEVÉKENYSÉGE

elképzeléseket. A tanszabadságba beleértette, „hogy a tanár szabadon kutathat és szabadon taníthat" illetőleg, hogy a hallgatóság „egy bizonyos letett tandíjért hallgathasson a tanuló bármely tárgyat bárkitől" (KN. 1887—92. XV. 267—271.). Patetikusnak is minősíthetően jellemezte az oktatás és a tudomány felemelő társadalmi hatását: „... az illető nemzet culturájában, sokszor az emberiségében is, azt fogja találni, hogy épen az oktatás forrásaihoz való könnyű hozzáférés volt az a szikrát tűzre és lángra lobbantotta, utoljára azzá fejlesztette, hogy az illető nemzet dicsőségére, büszkeségére, sőt az egész emberiség hasznára nagy dolgokat és nagy tetteket művelhetett." Beszédében felvetette a budapesti tudományegyetem, a „magyar szépirodalom" s a vidék kulturális fejlesztésének dolgait is. Azt hangoztatta, hogy Budapestet nem úgy kell „világvárossá" fejleszteni, hogy Párizst vagy Londont utánozzuk, nemzeti adottságainkkal kell hozzájárulnunk Európához: „Hozzánk soha az angol nem fog jönni, hogy Londonnál nagyobb világvárost lásson. Nem fog jönni a párisi sem; és nem fog jönni semmi okos külföldi sem azért, hanem fog jönni azért, hogy meglássa Magyarország tipicus fővárosát és benne a magyarság tiszta culturáját." Megfogalmazta saját elképzelését is: „Nekem Budapest, mint a magyarság valóságos tipicus fővárosa kell..." (KN. 1887—92. XV. 267—271.). Néhány nap múlva vitába bocsátkozott a tárca miniszterével rámutatván arra, hogy teljesen másképpen látja az ország kultúráját a miniszter és az ellenzéki képviselő, akik a társadalom más-más helyén állnak és más és más szituációval találkoznak: „Megengedem t. miniszter úr, hogy egy gróf, zászlós úr és miniszter nem lát bele abba a mélységbe, ahol és hosszú évek óta iparkodom csekély tehetségemhez képest a magyar culturát előmozdítani" (1890. jan. 28. KN. 1887—92. XV 320—323.). Egy nappal később állást foglalt az egységes középiskola mellett, a klasszikus nyelvek oktatásának csökkentéséért, Petőfi poétái nagysága mellett stb. (XV. 349—351.). A vallás és közoktatási minisztérium éves költségvetésének tárgyalásakor (1890. január 31.) vetette fel a Magyar Nemzeti Múzeum bővítésének fontosságát [9]. „... a szakértők csakugyan megállapították, hogy Budapest főváros egyetlen szép épületét, a múzeumot ki lehet bővíteni..." Nem tartotta jónak a zsúfolt várostelepítést, amely pl. elrejtett több szép épületet, pl. az operaházat és a bazilikát. Nem támogatta a vitában felvetett „fegyverzeti múzeum" oda telepítését, és azt a szemléletet sem, mely szerint minden tárgyat ki kell állítani. Javasolta a kőtár kialakítását és már előre látta azt, hogy egy idő után „egyes részek kiköltöztethetőkké lesznek". A múzeumügy továbbfejlesztését a következőképpen vázolta fel: „... építtessék mint lehet egy országos képtár, ha tetszik egy képzőművészeti palota, mert az tény, hogy képtáraink rosszul vannak elhelyezve ... ha az országos képtár egyesítve lesz a múzeum képtárával: akkor a természetrajzi és egyéb ágak kellő helyet fognak nyerni a múzeumban." A bölcs mérséklet mellett is felveti az önálló „Néprajzi Múzeum létesítését is: "A miniszter úr maga is elismerte ennek fontosságát, a bizottság pedig azt határozta, hogy egy, a néprajzi múzeumra vonatkozó passust, mint óhajtást, a maga jelentésébe is felveszi. Én csak azt vagyok a t. háznak figyelmébe ajánlani, hogy a legbecsesebb néprajzi anyag, melyben határozottan nagy kincs rejlik, mely nélkül saját népünket soha tökéletesen meg nem ismerhetjük felhívom a t. ház figyelmét, hogy egy néprajzi múzeum felállításáról a maga idejében törvényhozási úton is gondoskodjék" (KN. 1887—92. XVI. 20—21.).