Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

III. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI BESZÉDEI

1884—87. 13. A nyugdíjtörvényről 1885. március 11. KN. 1884—1887. V. 138—140. [138] T. képviselőház! (Halljuk!) Ámulattal hallgatom az eszmecserét a nyugdíjtörvényjavaslat fölött, a mely itt, valljuk be, nem nagy hullámokat vert, noha az az én szerény felfogásom szerint, ha van kérdés, a mely mélyen bevág a társadalomba, ha van kérdés, a mely kiszólítja az emberből az érvel esnek egész élét és súlyát: akkor a nyugdíj kérdése minden esetre az, mert a nyugdíjt kétféle szempontból kell szerintem megbírálni. Az egyik az érdem, a másik a munka. T. képviselőház! A ki a mai társadalmat s annak mozgalmait figyelemmel kiséri, a ki a modern állam berendezését és szervezetét tekinti és a tapasztalható mozgalmakkal egybeveti: annak a kérdés felett mélyen el kell gondolkodnia. Az egyszer tagadhatatlan tény, hogy a modern európai államok, kevés kivétellel, szembeállítják egymással a producenst a consumenssel és hogy különösen az állami szervezet határozottan oda gravitál, hogy a társadalmat ketté szakítsa és legyen az egyik fele, a mely dolgozik, töri magát és fárad, a mig a másik fél nem dolgozik, hanem élvezi mások fáradságának előnyeit. ... [139] T. ház! Én először is a nyugdíjazásnak határozott ellensége vagyok, határozott ellensége vagyok pedig azért, mert ez az érdemest a nem érdemestől nem különbözteti meg. Mert kétféle hivatalnok van. Lehet egy buzgó, ügyes, valóságos áldás, lehet másik, a ki hanyag és nem teljesíti kötelességét, de nem ütközik a szabályrendeletbe, tehát el nem bocsáttatik és nyugdíj tekintetében mind a kettő egy cathegoriába, egy és ugyanazon minőség alá tartozik. T. ház! Én az embernek a földön lételét és a társadalomban való prosperálását csak a munkától, a szorgalomtól és a takarékosságtól várom. Én nem nyugdíjtörvényt szavazok meg, hanem ha ugy van berendezve a társadalom, hogy a tisztviselőt nem nélkülözheti, akkor adassék annak oly ellátás és fizetés, hogy ha takarékos, okos és becsületes, egy hosszú pálya végén ülhessen be a saját házikójába és tudhassa, hogy hol hagyja özvegyét, gyermekét. T. ház! A ki ismeri a tisztviselők nemcsak, de a katonák közt is uralkodó szellemet, az igen jól tudja, hogy ezek nem törekednek arra, hogy valamit szerezzenek, hanem azt mondják, akár hogy húzom ki az időt, a vége az, hogy majd nyugdíj vár reám. Már pedig a positiv munka és a társadalom legfőbb érdeke szempontjából, mely minden esetre a productivitáson nyugszik, semmi oly intézkedéshez nem járulhatok, mely módot nyújt arra, hogy a társadalom egy nagy rétege valósággal elvonja magát a munkától és követelhesse magának az ingyen élhetés jogát. ... [140] És most legyen megengedve, hogy élményeimből egy adomaszerű történetet hozhassak fel, a mely más egészségesebb szervezetű államok polgárainak szellemét van hivatva feltüntetni. Évekkel ezelőtt Svájcz felé utazva, találkoztam svájczi lövészekkel, kik — ugy gondolom — Bécsből jöve, hol az összes főbb díjakat elnyerték, hazafele tartottak. Ezek az emberek nem vettek részt a dinom-dánomokban, fajd kakastollat sem viseltek, hanem megjelenésükben, eszük járásában és cselekedeteikben teljesen józanokban mutatkoztak? Ezek egyike elbeszélte a maga élményeit, a többek közt, hogy megismerkedett egy osztrák tiszttel, kitől azt kérdezte: (Halljuk!) Halljuk!) hogy sok van-e leszolgálni valója a katonaságnál? Erre a hadnagy egész csudálkozással azt válaszolta, kérem én „Berufs-Soldat" vagyok, én 30 éves koromban nyugdíjképes leszek és ekkor szabadon mozoghatok a világban a hogy akarok. Erre a svájczi azt mondta, én teljességgel nem értem, hogy mikép gondolkozhatnak az emberek igy; mikor mi svájcziak 20 éves korunkban azon törjük a fejünket, hogy minél hamarabb lerázhassuk a katonaságot és hogy oly pályát választhassunk, hogy 40-50 éves korunkban saját házainkban, vagy gyárainkban prosperáljunk. Ime a nyugdíj szemben a munkával! A jellemző az, hogy Magyarországon is a magyar ifjúság nagy része még mielőtt pályát nyert volna, és kimutatta volna, hogy mire alkalmas, már nyugdíjról beszél, nem készül arra, hogy igazi productiv munkával és szorgalommal mekkora hasznot fog hajtani a nemzetnek, nem, hanem az a hivtalban csak kenyerét látja és a végén látja a nyudíjat. (Ugy van! a szélső baloldalon.) T. ház! Én ismétlem azt, a mit beszédem elején mondtam: én a nyugdíjt megadom annak az érdemes néptanítónak és annak a ki valósággal a nemzetet neveli, megadom annak a ki valósággal közvetlenül a közönség szolgálatában áll, a kinek a kötelességmulasztás teljesen lehetetlenné van téve, kinél a legkisebb