Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)
III. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI BESZÉDEI
először is a technológia tanárai be nem folytak. Nekünk volt szerencsénk a mult ülésszak alatt Ráth Károly urat, mint képviselőt tisztelhetni, a kinek működését én talán 1872 óta figyelemmel kisértem, de hogy én benne valaha a technológiába vágó szakképzettséget, európai színvonalon álló szakképzettséget vettem volna észre, azt épen nem mondhatnám. Hanem itt is azzal a jelenséggel állunk szemközt, hogy mint itt a pártok között történik, bizonyos transfusió jött létre a társadalom terén is. Egy embert a kinek az ipar érdekében hangoztatott nagy lármája a társadalomban és ilî a képviselőházban kényelmetlen volt az illető kormányférfiakra nézve, hát megbizták a technológiai múzeum felszerelésével és berendezésével és mondhatom, hogy az illető azóta tökéletesen hallgat. De mi lesz ennek a következménye? A t. minister ur ugy látszik, nem tudja, hogy mi lesz ennek a vége. Én pl. meg tudnám mondani a t. minister urnák, hogy voltaképpen ki lesz ennek a múzeumnak a feje, hanem én ezt nem koczkáztatom. (Halljuk! Halljuk!) Minthogy tökéletesen meg vagyok arról győződve, hogy a minister ur nem tudja, meg fogom azt neki súgni. (Derültség.) A t. minister ur, bevallom, nagy következetességgel, mert hiszen én nagy figyelemmel olvastam el az ő kisebb dolgozatait és constatálom a képviselőház előtt, hogy már ifjúkori eszményét a képzőművészeti akadémia képezte; tehát most, miután a hatalom polczán áll, azon nagy hatás alatt, a melyet Munkácsy Mihály jeles hazánkfia világszerte keltett, hogy ez csakugyan a minister ifjúkori irányának megfelel — tehát nagy következetességgel épúgy mint hangoztatja, hogy tudósokat kell képezni, most már arra gondolatra jön, hogy jó lesz Munkácsy Mihályokat teremteni.(Derültség.) Hát, t. ház, én mondhatom, hogy igen élénk érzékkel és érdeklődéssel viseltetem a magyar képzőművészet fejlődése iránt és én a magyar képzőművészetnek, pl. a festészetnek mai állapotát egészen röviden és azt hiszem, egészen találóan ki tudom fejezni a következőkben: (Halljuk!) az én kis szobámban két kép függ, melyek magyar művészektől származnak, olyanok, melyek vevőre nem akadtak, melyek tehát épen magamforma szegény embernek valók, mert nagyon olcsók voltak. Egyike hazánk előkelőbb művészeinek meglátva e képeket, azt monda rá: Kedves Barátom! igen szép tőled, hogy te a képzőművészetet igy támogatod. Azt gondolom, elég jellemző, hogy az, a mit én tettem, már az is a képzőművészet támogatásának látszik. (Derültség a szélső baloldalon.) Tehát bocsánatot kérek, ismétlem, nem szükséges egyéb, csak nézzük meg a mostani őszi tárlatot és azt fogjuk találni, hogy ott csakugyan tehetségek támadtak, művészet keletkezik, de nem az akadémia révén, a milyet a minister ur most még csak tervként ad elő, de egészen másként és constatálni fogja egyszersmind még azt is, hogy azok a művészek mai napság még nem számíthatnak a magyar társadalom olymérvű támogatására, hogy az életben megállhassanak és tovább is fejlődhessenek. Mi következik tehát belőle? az, hogy ismét csak oda jutunk, a hol előbb voltunk, hogy ők kimennek Parisba, ott támogatásra találnk, de itthon fentartani nem birjuk őket. ... [268] T. ház! Ha számba vesszük azon számbeli adatokat, a melyeket a minister ur a budapesti egyetem kathedráira vonatkozólag jelentésbe foglalt; ha tekintetbe veszszük, hogy egyes tanároknak 300-on felül is vannak hallgatói és hogy parallel cursusok nem nyithatók, hogy ekkora auditorium mellett a tudomány ugy sem adható elő sikeresen: végre is rá kell jutnunk, hogy nem a tanulás, hanem a jövedelem érdekei forognak fenn, a viszásság annyival inkább kitűnik, mert mindnyájan tudjuk, hogy a tudomány-egyetemen vannak cathedrák, a melyek tárgyaik természeténél fogva nem számíthatnak nagy hallgatóságra és így bekövetkezik az, hogy a különben nélkülözhetetlen kathedrák tanárai a többiekkel szemközt anyagilag méltánytalanul vannak jutalmazva. Ezen ügyet a t. ház előtt másodszor nem hoztam volna fel, ha nem tudnám, hogy magasabb tanintézetünk egyikében már egészen más eljárás követtetik, a mennyiben a tanpénz a kir. József műegyetemen nem az illető tanár kezébe megy, hanem egy igazságos kulcs szerint felosztatik. Én a legélénkebben óhajtanám, hogy a tanpénz egészen eltöröltessék. De nem zárkózhatom el a helyzet elől és tudom, hogy ezt különösen ezen kormány nem fogja keresztül vinni. Mindazon által nem méltánytalan azon kérés, a melyet határozati javaslatomban adok elő, hogy a minister találja meg az alkalmat ezen ügynek megvizsgálására, mert nemcsak előttem, hanem az egész társadalom előtt sokat szenved az egyetem tekintélye. E kérdésnek tehát olyképen kell