Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)

III. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI BESZÉDEI

sabb gazdasági tanintézet felállítását okvetlen szükségesnek tartom, de azt semmiféle városhoz nem kötöm. Ez sem czélszerüségi álláspont, mert ha én ki akarnám fejteni azt, hogy mit óhajtok én a gyakorlati kivitel tekintetében, csak azt mondanám: Mindenesetre ott kell felállítani a magasabb tanintézetet, hol annak minden előfeltétele, ti. a kitűnően kezelt gazdaság meg van. Én részemről olyan ponton és olyan helyen szeretném azt, mint gyakorlati ember, ki a magasabb oktatást kívánnám a fővárosba hozni, mint a minő pl. Mezőhegyes, hol egy kiváló állattenyésztési telep, és egy kiválóan berendezett gazdasági telep van, mely kevésbé experimentál és kevésbé olyan, mint az Albrecht főherczeg jószágai, hol u.n. uri passiók űzetnek, hanem ahol egyenesen a haszon tekintetében gazdálkodnak, mely tehát inkább van arra hivatva, hogy az ifjúságot a dolog gyakorlati oldalába vezesse be. Felemlítette t. képviselőtársam, az ipartörvény revíziójának szükségességét. Engedje meg a t. ház, hogy erről igénytelen nézeteimet egy pár rövid szóban elmondhassam. (Halljuk!) Mindnyájan, akik tagjai vagyunk a jelen országgyűlésnek és akik tagjai voltunk a múltnak, tudjuk, hogy özönével érkeznek a képviselőházhoz az iparosok részéről az ország minden vidékéből kérvények, melyekben az ipartörvény revisióját sürgetik. Bennök a fősúly arra van [63] fektetve, hogy az illetők törvény által kényszeríttessenek a társulatokba való belépésre. Ez a reactio jele, mely egyenest a korlátlan iparszabadság ellen fordul és amely világosan bizonyítja, milyen menthetetlen hiba volt minden átmenet nélkül egy oly szervezetet szétrobbantani, aminő a czéh volt. Minden gondolkozó ember, aki visszaemlékszik a czéhrendszerre tudja, hogy a czéh, mint szervezet nem volt rossz, de hogy az idő folyamán elfajult. Az tehát, a ki komolyan akart volna javítani és a ki számolt a társadalom akkori viszonyaival és állapotával, bizonyára távol tartotta volna magát attól, hogy a reformálás helyett a kész szervezetet elvesse, mert midőn a céh eltöröltetett a helyett, hogy refolmáltatott volna, következett ez állapot, a melyről azt mondják, hogy korlátlan iparszabadság, de magyarán kifejezve anarchia. A hol pedig az anarchia beüt, ezen elemeket ismét össze gyűjteni végtelen nehéz és bajos. Óhajtom, hogy az iparosok ismét társulatokban találkozzanak, mert én elismerem azt, hogy vannak érdekek, melyeket társulati uton lehet előmozdítani, lehet megvédelmezni. Már magában véve a testületi szellem is fejlesztő hatással bír a társadalom minden terén. De nem akarom most sem, a mit az iparosság követel: ti. a kényszemek odáig való fejlesztését, hogy minden iparos, tekintet nélkül az ipar ágára, melyet űz, egy társulatban beállni kénytelen legyen, mert az ilyen összefoglalt, mindenféle águ iparosokból összeállított társulatokban az érdekek túlságosan összetorlódnak és az ellenségeskedés nincs kizárva. Másodszor itt egy okos gondos valóságosan az iparág fejlesztésére irányzott vezetés majdnem absolute lehetetlen, ugy hogy az ily támlatoknak mást mint bureaucraticus vezetését elgondolni nem is lehet. De ez nem az, a mit az ipartársulatok elérni akarnak. Én tehát a társulást kívánom, de ellenkezőleg, mint régenten volt, midőn az egyes iparágak czéhekhez tartoztak, most a rokon iparágak alkossanak csoportonkint egészséges fejlesztésre alkalmas társulatokat, melyekben azután, ezen csoport iparágaknak, — pl. a fémipar, bőripar stb. — emberei találkozván, szélesebb alapon fejleszthetik, előmozdíthatják a maguk érdekeit. Ezen törvényczikk tegnapelőtt is akadályul állíttatott fel a minister ur által a képviselő ur fejtegetései ellenében. Az igen t. képviselő ur kívánja, hogy a hadsereg szükségletei a quota arányában a magyar ipar által fedeztessenek. A t. minister ur rögtön kiemelte a fegyverek kérdését. Erre nézve a t. képviselő ur kifejezte óhajtását, mely szerint ő kívánja, hogy Magyarországnak saját arsenálja legyen. De t. ház, mi, kik e padokon ülünk, akként vagyunk meggyőződve, — habár én csak a saját magán véleményemet fejezem ki, de azt hiszem, hogy társaim is akként vannak megyőződve — hogy nincs arra eset, hogy a jelenlegi közjogi alapon az osztrák illetékes körök valaha megengedjék, hogy Magyarországon arsenal állítassék. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) A mi egyszer katonai dolog, a mi egyszer hatalmi kérdés, az itt Magyaroszágon határozottan csak osztrák intéző befolyása alatt türetik meg. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) Az pedig, hogy arsenal állittassék, a mely már magában véve az önállóság keretébe illik bele, mely a hatalom fejlesztésére van irányulva, azt semmiféle Reichskriegsminister, sem az ő környezete soha sem fogja megengedni. (Igaz! Ugy van! a szél-