Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)
VÁNDORMUNKÁSOK - MUNKÁS VÁNDORLÁSOK
mai Kelet-Szlovákia ruszin peremterületein is. De vélhetően nem csak ennek elterjedésében, hanem a rokka (kolovrat) megjelenésének időrendjében is lehetett szerepe - egyebek mellett - az időszakos munkásvándorlásnak, benne a kendervágó asszonyoknak is. 54 De felvetődik az elterjedés kérdése az egy- és kétélű tilók esetében, s tanulságos lenne a fonás, szövés, akár a viselet bizonyos darabjainak összehasonlító vizsgálata is. Ez azonban nem lehet mostani munkánk feladata, ami csupán e kapcsolatok egyik nyomjelzőjét, a munkaerő időszakos vándorlását vizsgálja. Már utaltam a Bodrog jobb part falvainak bodrogközi kendermunkájára. Nagytoronyából, Kistoronyából, Bariból Bácskába, Battyánba, Leleszre, Kaponyára jártak leginkább, de elmentek a „magyar időkben" a Bodrogköz magyarországi oldalára, valamint - a két háború között - a Kárpátaljára (pl. Salamon) is. Elmentek a kendervágó aszszonyok toronyából és Bariból Nagykapos környékére, az Ung-vidék falvaiban, felkeresték Kelecsényt (Zemplénkelecsény - Zemplínsky Kleéenov) és Mocsárt. Bélybe a kárpátaljai Nagydobronyból jártak kendervágók. E főbb, s az emlékezetben egyértelműen nyomon követhető irányok mellett még számos más, alkalmi vagy rendszeres kapcsolat is működött az egyes települések rostmegmunkálásában. A kendert az asszonyok megtörték, kivágták, volt, hogy ki is fésülték. Általában hatodik vagy hetedik fej szöszért dolgoztak. Pl. Kaponyán kitába kötöttek be 20 fej szöszt, amit a gazda szekérrel vitt az állomásra, s a kendervágók vonattal vitték haza munkájuk bérét. Közeli településekről csak egy-egy napra mentek a kendervágók, de pl. a toronyaiak, báriak egy-egy hetet töltöttek a bodrogközi munkaadóiknál. A társasmunkák ezen alkalmának jelentőségét aligha lehet eléggé hangsúlyozni a kulturális kapcsolatok vonatkozásában. Amíg a nagy mezőgazdasági munkák végeztével a nők számára a szövés-fonás időszaka következett, a férfiak számára az erdő és a famunka adott feladatot - ha volt erdő a közelben. Főleg uradalmak, egyházi és világi erdőbirtokok fogadtak favágó napszámosokat. Pl. Radban a püspökségi erdőben irtották a fát telente, munkát kaptak ott a szentmáriaiak is. Az irtást a kivágott fa negyedéért, részibe végezték, a gallyból harmadrész jutott a favágóknak. Szolnocskára - a magyar időben - Sárospatak környékéről és a magyarországi zempléni hegyvidékről jártak favágók, máskor meg Mezőlaborc környéki ruszinok döntötték a fát. Az utóbbiak (Zboj, Ulics) csapatostól jártak Magyarország, Románia, Jugoszlávia erdőségeibe is a két világháború közötti években. Az első világháború után az új csehszlovák állam indította be a vasúti mellékvonalak kiépítését. Elsősorban zsidó vállalkozók foglalkoztak a vasúti talpfák készíttetésével és szállításával. Az uradalmi birtokokból megvásárolt fa feldolgozására talpfafaragókat, slipperfaragókat kerestek, akik járatosak voltak ebben a munkában, s irányították a napszámosok tevékenységét is. Radba Dobronyból és Beregszász környékéről jöttek talpfafaragók, később, az 1920-as években Királyhelmec környékéről jártak el Perecsény, Szolyva környékére, a Kárpátaljára. A slipperfaragók tavaszra mindig hazakerültek, ha földjük volt, de a zsellérek is aratni mentek a nyári időben, ami megélhetésük szempontjából fontosabb volt, mint a famunka. Az 1930-as években a hordódonga-készítés indította az utolsó rohamot a régi árterek tölgyesei ellen. (Abarán már a századfordulón is meghatározó háziipar volt a hordókészítés.) Ekkor főleg zsidó vállalkozók vágatták a fákat, s dolgoztatták fel dongává. A Latorcához közeli Bolyban és Szolnocskán kárpátalji (Csongor, ma Csomonyin, Ukraj54 EAS.IV. 25.
