Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)
VÁNDORMUNKÁSOK - MUNKÁS VÁNDORLÁSOK
pl. Szőllőske: „Jó bor termő szőlőhegyeik vannak, melyeken külső uraságok is szőlőket bírnak, s azáltal is a szőlő mivelésből jó alkalmatosságok vagyon pénzt keresni." Ladmóc: „Vidékiek által is birattatnak szőlők, és azáltal kapálással, vincellérséggel pénzkeresésre alkalmatosságok vagyon." A kiterjedtebb szőlőhegyek, szőlőbirtokok a szomszédos falvak népének napszámos munkáját akkumulálták. Pl. Kisbári: „Szomszéd határokban szőlőkben, kapálással és egyéb munkával, vagyon alkalmatosságok pénzt érdemelni." Amint arra Udvari már idézett tanulmánya utal, a 18. századi szőlőmunka csomópontja Északkelet-Magyarországon Tokaj-Hegyalja volt. Falvaink közül Abara, Borsi, Hardicsa, Imreg, Nagybári, Nagytoronya és Zemplén népe jelzi úrbéri bevallásában, hogy Hegyalján szőlőmunkát végez. Pl. Szürnyeg: „A szőlőhegyek mind helyben, mint pedig a Hegyalján, mely tőlök egy és fél mérföldre vagyon, pénzt kereshetnek." Garany: „Egy mérföldnyire lévén hozzájok a hegyaljai szőlők, ottan vagyon módjok tavasztúl fogva majd ősznek végéig pénzt keresni." A bevallásokban szereplő távolságok, az említetteken kívül pl., Hardicsa 2 mérföld, Zemplén 1 mérföld távolságot említ Hegyaljától, arra figyelmeztetnek, hogy a történeti borvidék északi pereme is vándormunkásokat fogadott, s nem csupán annak centrumát képező mezővárosok. A királyhelmeci szőlőhegy is fogadott szőlőmunkásokat a 18. század végén: 1799-ben Molnár András pl. Kisgéresről írja, hogy a lakosok a szomszéd Királyhelmec határán levő szőlő művelését gyakorolják. 45 A Bodrogköz népe is eljárt szőlőmunkára, elsősorban Tokaj-Hegyalja felső részeire: Molnár András 1799-ben készült leírása szerint Vajdácska, Zemplén és Szőllőske lakosai kerestek pénzt Sárospatak és Sátoraljaújhely szőlőhegyein. 46 Bár Sátoraljaújhely vonzása még századunk elején is megmaradt, s vonzott munkásokat a bécsi döntések után is (Szomotor, Borsi), századunkban elsősorban a Felső-Bodrogköz és KeletSzlovákia érintkező vidékeinek szőlőmunkásai követhetők nyomon a néprajz módszereivel. A Felső-Bodrogköz szőlőkultúrájának legnagyobb múltú és jelentőségű központjai Szőllőske és Toronya voltak, amelyek a 18. századi (Kistoronya), ill. 20. századi (Szőllőske) szabályozás szerint Tokaj-Hegyalja történeti borvidékéhez tartoztak. 47 A régi nemesi szőlők (pl. Andrássyak), az extraneus birtokosok (ungvári görög katolikus egyház) és a zsidó bérlők egyaránt nagy számban alkalmazták a helybeli zselléreket, akiknek helyben szinte nem is volt más munkalehetőségük, valamint a közeli falvak (Ladmóc, Borsi) napszámosait. Szőllőske szőlőhegyeinek nagy munkaigényével viszonylag szűk vonzáskörzet mutatható ki a vándormunkában, ami elsősorban a környező települések, s maga Szőllőske egészségtelen birtokstruktúrájával, nagyszámú zsel-lérével magyarázható. Tágabb körből vonzott kapásokat és szüretelőket Toronya, mivel a helybeli és környező falvakbeli kisparaszti üzemek csak munkaerejük egy részét fordíthatták napszámosmunkára, még akkor is, ha a szőlőmunka csúcsai nem estek egybe a földművelés munkájának dömpingjével. Ladmóc népe - bár szőlőik a 19. század végén és a 20. század első évtizedében még ugyancsak munkát adtak Céke szlovák kapásainak -, századunkban Kistoronyára járt át szőlőt kötözni, kapálni, szüretelni. Toronyán vállaltak munkát Szentmária, Kásó, Kisbári, Nagybári, Céke, Kiszte, Legénye, Csörgő, Imreg 45 Molnár András 1799. 163.; Takács Péter - Udvari István 1992. 25.; Takács Péter - Udvari István 46 Közli: Udvari István 1992. 80-84. 47 Bodó Sándor 1979. 486.
