Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)

A FELSŐ-BODROGKÖZ 18-20. SZÁZADI ÁLLATTARTÁSHOZ (Megjegyzések a Bodrogköz történeti ökológiájához)

legelője, ahova Terebesről, Velejtéről hajtottak hízó ökröket, de Cselely, Ruszka, Kázmér és Nagytoronya népe is hajtott ide. Imreg, az Ortás nevű legelő emlékeztet korábbi nagy erdei legelőire, ugyancsak jelentős jószágállományt akkumulált: Csarnahó, Nagybári, Kisbári, Borsi, Nagytoronya, Bodzásújlak gazdái hajtották fel nyári legelőre kintháló jószágukat. Nincs módom valamennyi település legeltetésének, ill. állattartásának szerkezetét végigkövetni, így néhány általánosabb jellemző megfogalmazására kell szorít- koznom. Az ármentesítések befejezése a falvak gazdálkodásában kimért szerkezetet eredményez, amelyben az állattartás és a földművelés összhangjára van szükség. Az ártéri legelőkkel bíró települések - mind saját állatállományuk, mind a bérbe adható legelők révén - más módon nehezen hasznosítható terület hasznosításával tehetnek szert számottevő anyagi haszonra. Ezek a legelők a nyári legeltetés során jelentős állatvándorlást indukálnak (lásd 16. térkép). A települések mindegyike rendelkezik fejős csordc'rva.1, amelyet - a viszonylag kis távolságok miatt - általában Kisasszony-napig délben is hazahajtanak megfejni. Alkalmanként csak a borjas teheneket szakítják ki délben a delelő csordából, s azt hajtják haza fejesre. A gabonafélék behordása után a tarlót általánosan legeltetik még a két világháború között is. Vagy a csordát hajtják rá, vagy - szinte általános gyakorlat ez is - a borjakból külön borjúcsordát állítanak, s azt járatják a tarlón. A távoli legelőről a hordásra hazahajtott igás jószágot általában nem hajtották már vissza a munka befejezése után, hanem azt is a tarlón sarjadó kelésre terelték legelni. Szűk határú falvakban nem ritkán a tarló volt csupán a nyár végi, koraőszi legelő. A heverő és hízó szarvasmarhákból a falvak és uradalmak egyaránt kintháló állatcsapatot szerveznek. Ezek vagy a saját határukon, vagy más határon fogadott legelőn vannak tavasztól őszig. Altalános gyakorlat volt, hogy a tavaszi vetéstől a gabona hordásáig a jármolt igás ökröket is kicsapták a kinthálóra. A kintháló jószágot egy-két hetente, ha messze legelt, akkor legalább havonta mentek meglátogatni. Az állatoknak egy-egy darabka sót, vagy sóval kevert korpát vittek nyalatni. De a pásztor is kapott ilyenkor egy-egy üveg bort, kis pálinkát, darabka szalonnát. A távoli legelőkre nem ritkán együtt mentek a gazdák, de találkoztak ott távolabbi ismerősökkel, vagy rokonokkal is. Nem csak a jószág fejlődését, állapotát kísérhették tehát figyelemmel, hanem a pásztorokkal és ,jó emberekkel" való kapcsolattartásnak is lehetősége, alkalma volt a kintháló jószág legelőn való meglátogatása. A legeltetés kezdete hagyományosan május 1 -je volt, amit a tavasz-nyílás késése néhány nappal későbbre tolhatott. Korábbi kihajtásra kevés adatunk van, a még nedves talajt és gyenge növényzetét igyekeztek megvédeni. Ha szűkében voltak a téli takarmánynak - volt olyan sovány tél, „hogy még a zsúpot is felétették a tetőről" -, akkor megállapodhattak a gazdák a korábbi kihajtásról, ha a legelő állapota megengedte. Lényegesen árnyaltabb a kép a közös legeltetés befejezése, a beszorulás terminusát illetően, amit ugyancsak a legelő állapota, a rendelkezésre álló takarmány mennyisége, ill. az esetleg rendelkezésre álló erdei legelők alapján határoztak meg. A naponta kihajtott állatcsapatokat általában a fagyig, máskor az első hóig hajtották ki, beszorulásuknak nem volt általánosan elfogadott ideje. Mindenszentek után már általában nem legeltették együtt az egész csordát. A kintháló jószág gyakran már Szent Mihály-napkor hazakerült, de András-nap után már ugyancsak nem volt szokás kinti legeltetése. A beszorulás után - különböző formában - csaknem minden településen megjáratták még naponta néhány órára a jószágot. A leggyakoribb a magánlegeltetés volt: a gaz-