Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)
A FELSŐ-BODROGKÖZ 18-20. SZÁZADI ÁLLATTARTÁSHOZ (Megjegyzések a Bodrogköz történeti ökológiájához)
A terepmunka során gyűjtött adatok századunkban egyértelműen hangsúlyozzák az ártéri legelők, elsősorban az 1950-es évek végére szabályozott Latorca mentén fekvő kiterjedt legelők jelentőségét. 135 Emellett az Ondava és a Bodrog árterei is jelentős állatállományt akkumulálnak a nyári legeltetés idején, de jelentőségük nem közelíti meg a Latorca ártereinek kiterjedt legelőiét. A Latorca menti legeltető állattartás egyik központja Abara volt. Határában még 1949-ben is 1044 kh legelő volt, szemben a 649 kh szántóterülettel, mindehhez 627 kh erdő járult. 136 Egy magyar hold (1200 négyszögöl) területet számítottak egy jószágra a legelőn, 1949-ben 744 legelőjogot használtak. A két háború közötti időszakban a községnek öt állatcsapata legelt: a külső legelőről naponta hazajáró tehéncsorda mellett egy ökörcsorda járt a vizén túl, az Ondava felé Gödön-szögnél (Nagyerdőnek is nevezték ezt a részt - 18. századi forrásokban is - Szürnyeg felé), egy másik ökörcsorda 130-140 jószágból szintén a Latorca túlpartján. A víz innenső oldalán a növendék üszőborjúkból álló csapat legelt, közel hozzájuk egy ménes, ugyancsak a falu alatt. Az abaraiak legelőjogán Királyhelmec környéki falvak hajtottak heverő jószágot az itteni legelőre, de a legidősebb adatközlők arra is emlékeznek, hogy a trianoni határok meghúzása előtt az Alföldről, a Tiszántúlról, Debrecen környékéről is hajtottak fel tinó-binó marhát, heverő jószágot a Latorca mellékére. „Nagy legelőterület volt itt. A víz mellett volt a legelő, voltak mocsaras részek is bőven. Az Alföldről, Debrecen felől is hajtottak ide jószágot. Jöttek velük pásztorok is: kék gatyában, nagy kalapban! Nem ment az a jószág után! Csak füttyentett, aztán oda ment a jószág, ahova ő akarta! Ilyen rosszbajos volt az mind! Lopkodták is nagyon régen a jószágot!" 137 A kiterjedt legelő a falu népe számára jelentős állattartás feltételeit teremtette meg, egy-egy jobb gazdának akár 15-20 hízó jószága is volt. Az 1930-as évekig kihúzódott a fajtaváltás, s a meghizlalt fehér magyar ökröknek igen jó piacuk volt - főleg Ungvár, Munkács környékén. Előfordult azonban, hogy az áradás a legelőn fogta a jószágot, s ha a víz szintje nagyon megemelkedett, akkor el kellett hajtani az állatokat az abarai határról. A tinókat ilyenkor Falkusra hajtották, a lovakat pedig egészen Palágyig, Ung megyébe elvitték. A közös gazdálkodásig élt az erdei legeltetés is, legtovább Abarán maradt meg a sertések makkoltatásának gyakorlata is. A település gazdálkodása, benne nagy volumenű állattartása külön tanulmányt érdemelne. A Latorca ungi oldalán ugyancsak nagy legelővel bírt Bés és Csicser, ahova szintén sok jószágot hajtottak más tájakról is nyári legelőre. A Latorca déli, bodrogközi oldalán az Eszenke nevű kiterjedt ártéri legelő maradt - egészen a közös gazdálkodás kialakításáig - a legeltető állattartás egyik központja. Az elpusztult középkori település 1299-től bukkan fel a forrásokban. Molnár András írja róla: Rad „napkeleti oldalán fekszik Eszenke nevű Puszta, mely biratik a Radi, Szinnyéri, Zétényi, Vékei, és Szentessi Földes Urak által. Ez szép erdős hely volt, de már csak imitt amott van benne fa, mert azt ki ortván Szántó földeknek, Réteknek, s legelő földnek fordították." 138 Bár nagy része Zétény határának része, századunkban már több tulajdonos és számos bérlő között osztódott fel. 135 D. Varga László 1986.317-342. 136 Szabó Ferenc (Abara) kéziratos gazdasági feljegyzéseiből. 137 Király Sándor, Abara. Szül. 1898. 138 Molnár András 1799. 144.
