Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)

A FELSŐ-BODROGKÖZ 18-20. SZÁZADI ÁLLATTARTÁSHOZ (Megjegyzések a Bodrogköz történeti ökológiájához)

apó mesélte, hogy mikor ő suhanc volt, akkor ősszel még makkra hajtották a sertésnyájat. De ez fent volt Homonna felé, itt nem volt makkos erdő."

93 „Volt makkos erdő, ahova a sertéseket kihajtották. A II. világháború után azonban kivágták az erdőt. A Latorca szabályozása - 1950-ben - megváltoztatta a körülményeket. Fiatal koromba sok olyan makkos fa volt, aminek a termésére ráhajthatták a disznókat, olyanok lettek tőle, mint a virág."

94 „Az Óbodrog túlsó oldalán Zempléntől le Ladmócig nagy makkos erdő volt. A zemplénieknek két makkos kondájuk is volt rajta ősszel, ott tartották. Szentmáriától errefelé volt a Cserje nevű rész, az is erdőség volt, ott is járt régen a sertés."

95 Maguk az uradalmak is a hegyekben makkoltattak - saját erdőn, vagy bérelt területeken. Ungvár, Homonna, Nagymihály környékét, de különösen - Ungváron túli területeivel - a Kárpátalját őrzi leginkább az emlékezet az utolsó makkoltató helyekként.

96 A közös gazdálkodásig megmaradt viszont a sertéstartásban az egész éven át való legeltetés, melynek színtere elsősorban az ártér, a lápos, vizenyős területek voltak, ahol a sertés egész évben turkált. „A sertéslegelő a vízparton volt, a Bodrog mentén. Ezek télennyáron kimentek, csak ha nagyon zord idő volt, hó vagy nagy fagy, akkor nem hajtották őket. A sertéslegelőn, a víz mellett voltak nagy, öreg tölgyfák. Mikor a makk pergett, akkor a sertést arra hajtották, ott volt, amíg csak a makk tartott. Kiirtott erdő volt az, folyamatosan vagdalták ki a régiek szántónak meg legelőnek az erdőt (végül másutt kellett a községnek legelőt venni); de nagy tölgyfákat meghagytak makknak. Ott volt kint éjjel-nappal a jószág, a víz mellett."

97 Kis határú falvakban, ill. ha a sertés legelője közel volt, akkor azokat naponta hazahajtották, más esetben tavasztól őszig kint voltak, ősztől aztán már csak a falu közelébe hajtották őket néhány órára. Kiscsernyőben májustól kezdve másfél-két hónapig hetente hazahajtották egyszer a sertésnyájat, hogy szokja az utat. Legtöbb helyen még a hóban is kihajtottak naponta egy-két órára. Ahol erdei legelő is volt, ott vagy az állományt osztották meg - anyakocák és süldelék - az erdő és a vízmenti pázsit között, vagy naponta végigterelték az állatokat a különféle legelőkön. Pl. Kisgéresben külön kútjuk volt a sertéseknek a Ficfás mellett: ez egy sárfészek volt, ahol a sertések dagonyáztak. Reggel ide terelt először a kondás, majd 9 óra tájban felhajtotta a nyájat a Hegyfarokra. Dél körül visszamentek az állatok delelni a kúthoz, s ott voltak egészen az esti behajtásig. A sertéseket csak a legnagyobb fagyban, hidegben nem hajtották ki. Garanyban azt tartották, hogy hosszú, hideg tél lesz ilyenkor, mert a fagytól beszoruló disznó azt „mondja", hogy „áprili-li-li-li-li". A közös gazdaságok megalakulása Kelet-Szlovákiában is felbontotta a gazdálkodás korábbi szerkezetét. Egy-egy anyakocát a falusi családok többsége tartott, de ólban hizlalva. Hasznát - a decemberi-januári disznóölés mellett - az állat szaporulatának értékesítése jelentette. De a háztáji gazdaságokban nem alakult ki az a nagy volumenű állathizlalás, ami a magyarországi falusi gazdálkodást jellemezte. 93 Bodnár István, Véke. Szül. 1924. 94 Szűcs János, Lelesz. Szül. 1917. 95 Takács István, Kisujlak. Szül. 1908. 96 Homonna, Szina, sőt az észak-zempléni Ulics makkoltató helye volt a Rétköz sertésállományának is. Kiss Lajos 1961. 205.; Idézi: Szabadfalvi Józsej1968. 74. 97 Konyár János, Zemplén. Szül. 1904.