Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)

A FELSŐ-BODROGKÖZ 18-20. SZÁZADI ÁLLATTARTÁSHOZ (Megjegyzések a Bodrogköz történeti ökológiájához)

8. kép. Zétény határának térképe (Gönyey Sándorfelv. 1938. NMF. 79.597.) Bár még a vízrendezés után is felvetődik a kérdés, hogy a „vízjárta rétek és legelők" mennyire akkumulálják a külterjes állattartást,

48 számomra a kétségkívül szórványos 18-19. századi adatok alapján sem kétséges, hogy a Bodrogköz legeltető állattartása többféle takarmánybázison nyugszik. Az eltérő lokális jellemzők mellett erre általánosan jellemzőnek tűnik az erdei legeltetés visszaszorulása, majd a vízrendezés után is jelentős ártéri legeltetések reliktumszerű megmaradása. (Az alábbiakban ezekre konkrét példákat is hozok.) Bizonyosnak tűnik, hogy az egyes települések, de különösen az uradalmak többféle legelőt használnak párhuzamosan, s nem csupán a vegetáció éves rendjét követve, hanem - a mindenkori lehetőségek szerint - választva a mindenkori feltételek között. Magam ezt a sokféleséget, az évenként többszöri árvizekhez való alkalmazkodás változatos formáit egészében is jellemzőnek tartom a Bodrogköz népének életmódjára az elmúlt századokban. A legeltetés esetében pedig nem véletlen, hogy kiterjedt ártéri legelővel bíró falvak, pl. Abara, egyik esztendőben távoli tájakról is fogadnak jószágot a nyári legelőre, más évben pedig maguk is rászorulhatnak a más határon való legeltetésre. A téli legeltetés esetében a kép áttekinthetőbb: elsősorban a makktermés az, ami a legeltetés volumenét megszabja. Az erdők és ártéri legelők takarmánybázisának valódi jelentőségét az adja, hogy másképpen nem hasznosítható területek használatba vételéről van szó. Az erdőirtások és 48 Dóka Klára 1977. 107.