Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)
A FELSŐ-BODROGKÖZ 18-20. SZÁZADI ÁLLATTARTÁSHOZ (Megjegyzések a Bodrogköz történeti ökológiájához)
A továbblépéshez az eddigiek néhány tanulságát meg kell vonnunk, mert az 1820as évek tájékán egyértelműen kitapintható egy váltás a legeltetés rendjében és a takarmánybázisban is - amint ezt Bodó Sándor is megfogalmazta. 39 Ebben több tényező összegződik. Az egyik az erdőterületek védelme, ami az erdő fokozatos zsugorodására adott jogi választ jelent. Az erdei legeltetésért azonban még az 1820-as években is zajlanak a perek 40 , sőt Kisgéres pere csak 1842-ben ér véget, amikor a Bozó és Kis-Cser nevű erdőket a földesúrnak, a Hegy-gazda és a Pincze környéke erdőterületeket pedig a községnek és a jobbágyoknak ítélik fajzásra és legeltetésre.^ Amint azt Bogoly János megfogalmazza, a Bodrogköz területén a 13. századtól folyamatosan zajlik az erdők irtása: először a falvak környékén levő, magasabb fekvésű tölgyesek estek a fejszék áldozatául. A csúcsokon, s a Zempléni-szigethegységben egészen a 19. századig megmaradtak a tölgyesek, amelyeknek a sertések makkoltatásában volt jelentőségük. A települési folyamat és a gazdálkodás térszíneinek kiterjesztése végig párhuzamosan zajlik az erdők és a vizek rovására. A legkisebb kárt a 20. század elejéig az ártéri és síksági galériaerdők szenvedték, azok irtásának feltétele volt a vízrendezés is. A 12-19. század között a ligeterdők helyzete alig változott, bár vannak egészükben felszámolt erdőrészek is. Az erdőállomány kiirtásának utolsó nagy szakasza egybeesett a Bodrogköz vízszabályozásával. 42 Bár a 18. század végéig, a 19. század elejéig az erdő a meghatározó takarmánybázis, az egyes kistájak, települések lehetőségei az erdei legeltetésre meglehetősen különbözőek. Tovább tagolja ezt a képet a majorságok, elsősorban a Sennyey- és a Majláth famíliák gazdasági törekvése. Megítélésem szerint az erdők egy részének tilalmazása nem egyszerűen a téli legelő biztosítását célozza, hanem kifejezetten csak a makkos erdők, elsősorban a sertések őszi-téli legeltetését. Ez kulcsprobléma a 18. század gazdálkodásában, s nagy jelentőséggel bír a 19. században is, hiszen - szemben a szarvasmarhával, lóval, juhval - a sertés számára az újvilági kapásnövények elterjedéséig, ami megint csak a táj átalakításával és a művelési mód szerkezetváltozásával függ össze, a makkon kívül lényegében nem lehetett jelentős mennyiségű takarmányt biztosítani. Számos adat igazolja, hogy a makkos tölgy értéke megkülönböztetett. (A makkoltatásról alább részletesen írok.) Ha az erdőterület másfél százados változásait az I. katonai felmérés térképlapjain, az 1806-os Lipszky-féle térképen és az 1899-es Majláth-féle térképlapokon megpróbáljuk nyomon követni, 43 akkor elsősorban az tűnik fel, hogy az erdőterület az Ondava, Latorca, Bodrog vízfolyását követi. A vízfolyásokat kiterjedt galériaerdők szegélyezik, amelyek a vízrendezés során fokozatosan pusztulnak. Legtovább a Latorca-mente őrizte meg korábbi arculatát, melynek vízrendezése az 1950-es évek végéig elhúzódott. A 18. század végi erdőállomány megítéléséhez, de a térképlapok interpretálásához is segítséget jelent Molnár András vármegye leírása, ami lényegében falvanként megemlékezik az erdőkről, s különösen a makkos erdőket az egyik legfőbb haszonforrásnak tartja. 44 Szolnocska, Boly, Szentmária, Zétény, Szentes, Agárd, Leányvár, Lelesz 39 Bodó Sándor 1992. 40. skk. 40 Uo. 40. 41 Zm.Lt. VII/c/2. Úrbéres törvényszéki és tagosítási iratok. 42 Bogoly János 1992. 20. 43 Az I. katonai felvétel térképlapjainak átengedéséért Siska Józsefnek, az utóbbi két térképért pedig Bogoly Jánosnak tartozom köszönettel. 44 Molnár András 1799. passim
