Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)

JELES NAPOK SZOKÁSHAGYOMÁNYÁBÓL

sokkal. Bartha Elek hívta fel a figyelmet arra, hogy a népi vallásosság e sajátos rétege összekötő kapcsot jelent a keresztény hitélet és a népi vallásosság között, s korai népszerűségének egyik oka éppen az lehetett, hogy alkalmazásuk a kereszténységre való áttérés során nem követelt új vallási képzetet.

15 Kutatott falvainkban igen gazdag az a folklór hagyomány, ami a szentelményeknek a különböző rítusokban való megjelenését tanúsítja. Ebben nem mutatható ki különbség a római katolikus és a görög katolikus népi vallásosság tradíciójában. Az alábbiakban - néhány kiemelt elem kapcsán - mutatom be a folklór ezen rétegét, amint azok a vallási év jeles napjaihoz kapcsolódnak. Szenteltvíz Vízkeresztkor - hasonlóan a magyar katolikus hagyomány egészéhez - a Bodrogköz falvaiban is megszentelte a pap a vizet és a lakóházat. A szokás azonban ebben az esetben is átterjedt a felekezetek közötti virtuális határon. Pl. szolnocskai adataim jelzik, hogy a római katolikus közegben élő reformátusok rendszeresen kértek katolikus szomszédaiktól egy kis szentelt vizet vízkereszt után, s azzal meghintették a házat, egyegy kortyot pedig megitattak gyermekeikkel is, hogy azok ne legyenek torokfájósak. A két világháború közötti időben falvainkban a pap a templomban szentelte meg a vizet, de Leleszen - a görög katolikusok, akik körében a szokás itt is teljesen közönséges volt - még az 1940-es években is a Latorcára jártak le vizet szentelni. A befagyott folyón léket vágtak, s abból vitték haza a vizet vödörszámra. Bár a kérdés további vizsgálatot igényelne, utalnom kell arra, hogy ez a szokás egészében megegyezik az északzempléni ruszinok vízszentelésével is, akik a Bodrogközbe áttelepülve változtattak korábbi hagyományaikon. Körtvélyesre telepedett ruszin adatközlőm szerint: „Régi lakóhelyünkön nem úgy ment a vízszentelés, mint már itt. Ott volt egy víz, egy nagyobb patak. A templomból a keresztet meg a lobogókat kihozta a nép, azzal mentünk ki a hídhoz. A víz be volt fagyva. Reggel kivágtak egy három-négy méter hosszú léket, a pap odament; ott tartotta a misét, ott szentelte be a vizet. Közben a harangozó húzta a harangot. Abból a vízből mindenki vitt haza egy üveggel. Közben énekeltek egy dalt arról, mikor a Jordán vizébe Johan (Szent János) belépett, hogy Jézust keresztelje meg. Közben János keze reszketett, hogy egy Istent kell megkeresztelnie. Akkor az angyal az égből lejött. Erről szólt a mise, meg erről énekeltek. Egy kancsó vizet merített mindenki, vitte haza. Ez jó volt, ha valaki babonázott, arra is. Itt már Bodrogszerdahelyen szenteltek vizet a templomban, abból visz haza a nép. Jó volt a szentvíz arra is, ha valaki babonázott. Vagy ha például a gyerek nagyon gyenge volt amikor született, látták, hogy meg fog halni, nem marad életben, akkor az asszonyok maguk keresztelték meg a szenteltvízzel: behintették és adtak neki egy nevet, hogy ne kereszteletlenül haljon meg. Ez nem csak otthon volt: a kórházban is volt olyan szesztra, akinek volt szentelt vize és behintette vele a gyereket szülés után. A másvilágon már volt neki neve, keresztje."

16 A szenteltvíznek igen jelentős szerepe volt a magyar hagyományban is. A szentelés után egy kortyot mindenkinek innia kellett, hogy ne legyen torokfájós. Ha valakinek a füle fájt, abba a meglangyosított szenteltvízből csöppentettek. Ahol halott volt, ott máris Bartha Elek 1980. 74.; Bartha Elek 1990. 434. 16 Buhaly Éliás, 1926-ban született görög katolikus ruszin adatközlő. Adataim azt jelzik, hogy a ruszinok jeles napi szokásaiban a patakoknak, folyóvizeknek lényegesen nagyobb szerepük volt, mint a magyar hagyományban.