Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)

GYÜMÖLCSTERMESZTÉS ÉS GYÜMÖLCSKERESKEDELEM

nem kötötték alkalomhoz a fogyasztását, ill. számukra nem volt megkülönböztetett időszaka az aszalvány fogyasztásának. A fogyasztás mellett a gyümölcs valódi hasznát a csereértéke jelentette a paraszti üzemek számára. Részben a vidék gyümölcsfaállományának egyenetlenségeiből következően, részben pedig a társadalmi munkamegosztás, a falu-város közötti gazdasági kapcsolat eredményeként a termés egy része pénzre, ill. cseretermékre volt váltható. A kistájon belül elsősorban a lekvárnak való szilva iránt volt kereslet, a városi-mezővárosi piacok inkább a jó minőségű gyümölcsök felvevői voltak. Az értékesebb gyümölcsösöket az érés idején igyekeztek megőrizni. Csőszt, kertpásztort fogadtak, vagy nagyobb gyerekek és idősebb férfiak éjszakáztak a gyümölcsösökben, a gazdák növendék gyermekeikkel, családtagjaikkal igyekeztek megőrizni a gyümölcsöt. A zsidó kereskedők is fogadtak fel őröket, miután előzetesen megvásárolták a termés egy részét. A szőlőskertekben levő faállomány védelme nem jelentett küiön feladatot. A gyümölcsérés és a szüret amúgy is mozgalmas, vidám életet vitt a kertekbe: ilyenkor benépesedtek a gyümölcsösligetek. A tarkányi Tisza-kertekben kunyhókat állítottak: a füzesben vágott vaskosabb vesszőket két végükön kihegyezve, félkörívben meghajtva szúrták a földbe, az így kialakított kávákat pedig merőlegesen futó vesszőkhöz korcolva rögzítették. Az így kialakult vázra gyékényfonatot tettek, csépléskor azon felül szalmával, kaszáláskor szénával fedték be.

35 Olykor primitív „pálinkafőzőt" eszkábáltak: az érett szilvát fedett fazékban főzték, a kicsapódó párát tökszáron vezették át a hűtésre szolgáló, kivájt és vízzel töltött tökön. A lecsöpögő pár csepp párlat csak javított a gyümölcsőrzők hangulatán. A faállomány minőségének változásával, a termesztő technika intenzívebbé válásával párhuzamosan módosult a gyümölcs értéke, ennek megfelelően a gyümölcsszedés módja is. A vízparti ligetek sűrű fáiról lényegében csak az alsó ágak termését lehetett kézzel szedni, a fenti ágak termését lerázták, leverték. A metszéssel ritkított fákról aztán már magas székeket eszkábáltak, kétágú létrát is használtak, hogy a termés ne törjön. Amíg a gyengébb minőségű gyümölcsöt a kiszalmázott vagy ponyvával letakart szekérderékba öntötték, s úgy vitték haza, később különböző méretű és formájú kosarak, faládák készültek a szállításhoz. Bár a Felső-Bodrogközben a háti batyuzólepedő volt a domináns teherhordó eszköz,

36 a gyümölcstermesztők többféle hátikosarat is használtak falvainkban. Ezek rekonstruálása ma már nagyon nehéz, de két forma kirajzolódik: az egyik a hagyományos puttony méret és forma, a másik pedig egy magasabb, köblös kosár, amit csak a gyümölcs hazaszállításához használtak, piacozáshoz nem. Ezeken kívül is többféle, egy- és kétfülű kosarat készítettek maguk is a gyümölcsszedéshez és szállításhoz. A piacra való szállításhoz általában használták a puttonykos árnak, puttonkosárnak nevezett hátit, ami egyébként falvainkban nem volt elterjedt. Maguk készítették el, vagy helybeli cigányok fonták. Az asszonyok batyuban is vitték a gyümölcsöt, de voltak egy- és kétfülű kosarak is, melyeket a lepedőben vettek hátra. Az elmondás alapján sokféle alkalmi szállítóeszközzel, teherhordó eszközzel is számolnunk kell, amelyek amúgy nem voltak tipikusak a táj népi teherhordó gyakorlatában. A gyümölcskereskedelemnek - távolsága, kiterjedése, mennyisége alapján - több rétege választható el egymástól. Az első az a sajátos kiegyenlítődési folyamat, ami tájon belül hagyományosan zajlott a többlettel rendelkező és a hiánnyal küzdő települések 35 Bodó Sándor 1982. 199-201.; Bodó ezt a típust pásztorenyhelyként írja le a Bodrogköz magyarországi oldaláról. 36 Paládi-Kovács Attila 1973. 513. skk.