Gyulai Éva: Szőlőbirtoklás Miskolcon a 16. században (Officina Musei 3. Miskolc, 1995)

III. A MISKOLCI BOR MINT JÁRADÉK - 4. Dézsmaadó jobbágy-adófizető polgár

4. Dézsmaadó jobbágy - adófizető polgár A miskolci dézsmaadók az 1560-as évekig egyben a katolikus egyház hívei és a feudális birtok- és államjog alapján annak tizedköteles adózói voltak, de a reformáció térnyerése után is megmaradtak végső soron a katolikus egyház járadékfizetőinek, még akkor is, ha ezt a tized bérlője, a Kamara szedte a „királydézsmaként", s nem az egyház, hanem a végvárak fenntartására fordították. Ezzel az adófajtával, amelynek értékesebb részét Miskolcon a 16. században a borkilenced alkotta, Miskolc közös volt bármely más királyi birtoklása vagy magánföldesúri joghatóság alatt álló helységgel. Ez, a polgári társadalom előtti alapvető járadékforma a miskolciakat az Egri Egyházmegye jobbágyaival hozta egy közösségbe. De közös volt ezekkel a helységekkel Miskolc a földesúri járandóságokra való kötelezettségekben is, a járandóságok fajtáit, minőségét azonban már mezővárosi jogállása határozta meg ill. az, hogy előbb királyi majd zálogbirtok minőségében egyfelől királyi kiváltságok kedvezményezettje, másfelől egy váruradalom legjelentősebb helysége, termelő egysége volt. Miskolc első ismert urbáriuma (1563), amelyben a középkori eredetű városrészekben Ó- és Újmiskolcon összesen 244 jobbágytelket (domus sessinonales), 21 puszta telket (desertae), 21 nemes házat (domus nobilium) írtak ösze a diósgyőri vár tartozékaként (de pertinentiis castri Diósgyőr),

395 szerint a város készpénzes cenzust, ajándékokat, pénzzel megváltható ökör- és disznójáradékot, árpát vagy szénát valamint gabona- és borkilencedet köteles adni. Cenzust az Óvárosban évenként háromszor adnak (6 dénár híján 7 forintot), az Újvárosban kétszer (14 forint 50 dénárt), az ajándékokon (sajt, kenyér, tojás, tyúk) kivül az Óváros 4 ökörrel és ugyannnyi disznóval vagy 16 forinttal, az Újváros 1 ökörrel 2 disznóval és egy 50 köblös hordó sörrel (!) szolgál. A cenzus jobbágytelkenkénti értéke (az ökör-disznó árát beszámítva) az Óvárosban kb 27 dénár, az Újvárosban kb 26 dénár (sör, disznó és ökör nélkül). A szomszédos Csaba ugyanekkkor telkenként 3x6 (18) dénárt fizet. A század végére a tanúvallatással rögzített urbáriumban (1595 körül) az Óváros telkenkénti 54 és az Újváros 32,5 dénáros cenzuskötelezettsége a készpénzes járadék felértékelődését jelzi a mezőkeresztesi csata előtti „utolsó békeévben". A diósgyőri uradalom legmagasabb évi cenzusa jelzi Miskolc mezőváros kitüntetett helyét a birtok gazdálkodásában, ahol a fizetés köztelezettsége közös volt ugyan az uradalom többi helységével, de a járadékokat tekintve Miskolc elvált a többi birtoktól. A borkilenced mellett a viszonylag magas készpénzes cenzust is a jó árú bor eladásával ill. a bor kereskedelmével szerzett haszonnal tudták a miskolciak - a szintén készpénzre váltható kézműipari termékeikből származott jövedelmük mellett - kifizetni. De a nagyrészt borból szerzett jövedelem egy részére az állam is igényt tartott a magas portaszám alapján kivetett és az országgyűlés által évenként megszavazott rovásadón keresztül, melyet szintén az ország jobbágyi társadalmával együtt szolgáltattak a miskolciak az uralkodónak, mindazon jobbágyi státuszú alattvalókkal együtt, akiket a dicatorok adóképesnek nyilvánítottak. Miskolc a koraújkorban soha nem szűnt meg rovásadót fizetni, melyet nem egyszer zálogbirtokos urai, az adó bérlői utasítására a kommunitás maga reparciált a mezőváros lakói között. De nem forgathatta vissza gazdaságába ill. nem szélesíthette gazdasági tevékenységét a miskolci mezővárosi jobbágy azzal az igen magas összegű közösen fizetett készpénzes járadékkal sem, amellyel a török szultánnak, mint Miskolc török földesurának, az állam fejének ill. minden meghódított terület végső tulajdonosának tartozott. Ez a summás, 395 OL UeC 87/73