Fügedi Márta: Állatábrázolások a magyar népművészetben (Officina Musei 1. Miskolc, 1993)

A SZARVAS

117. kép. Karcolozoü rühzsírtartó (Tiszavasvári, Szabolcs m. 19. század) 118. kép. Pásztorkürt részlete (Nógrád m. 1899.) több alakos, változatos motívumokból összeálló, gyakran jelenetszerű kompozíciót alkotnak, vagy a felületet körkörös díszítő sorokkal egységekre tagolják, s ezeket egymástól független motívumokkal töltik meg. A szarvas mindkét díszítménytípusnál állandó szereplő, a legkülönbözőbb változatokban. A Dunántúl tárgyi emlékeivel szemben a Tiszántúlról származó fa- és szarufaragás egészen más díszítőigényt és ízlést tükröz. A Felső-Tiszavidékről és az Alföldről, a Hortobágy környékéről fennmaradt tárgyi anyag alapján az ábrázolásmód egy sokkal elvontabb, stilizáltabb, archaikusabb rétegét tarthatjuk jellemzőnek. A feltűnő szarvasalakok is sokkal egyszerűbbek, szinte jelzésszerűek, a finnugor rokonnépek szaru- és kéregtárgyainak motívumaira emlékeztetnek

296 (117-118. kép). Bár a borotvatokokon a figurális ábrázolás nem jutott olyan túlsúlyra, mint a fent bemutatott tárgytípusokon, de a stilizáltabb, geometrikusabb díszítmények ellenére is felfeltűnik fedelükön egy-egy szép szarvasalak. Hasonló módon találhatunk példát szarvasábrázolásokra mosósulykon, mángorlókon is, bár ezeken a tárgyakon a szarvasalakok általában nem illeszkednek be szervesen a többi díszítmény közé. A magyar pásztorművészet egyik legjellegzetesebb tárgycsoportja az ivóbegre, csanak. Bár maga az eszköz évszázadok óta ismert, igazi népszerűségre a múlt század második felétől tett szert. Elsősorban a hegyes-dombos, forrásokban bővelkedő vidékek pásztorkultúrájában jellemző a használata, így főleg az Északi-középhegység régiójában 296 Vö. Ráczístván 1977. 202., 211., 219. kép