Fügedi Márta: Állatábrázolások a magyar népművészetben (Officina Musei 1. Miskolc, 1993)

A MADÁR

A PÁVA. A madárábrázolások között leggyakrabban elkülönül a páva alakja. Az indiai eredetű díszmadarat az ókori mediterrán államokban már ismerték. A római díszkertek egyik kedvelt madara volt, tartása fényűzésnek számított. Már az ókori költők is alkalmazták a pávát szimbólumként, mégpedig negatív tualjdonságok, a gőgös, büszke szépség, valamint a szép külső, de silány jellem kifejezésére. A páva helyet kapott a különböző népek mitológiájában az ókori Keleten, és a mediterrán civilizációkban egyaránt. Többnyire női istenségek állataként szerepelt, így a hindu Maya, az etruszk Uni, a görög Héra, a római Junó mellett. Később a bizánci császárnő jelképe lett. Az istenné emelés emlékére készült érmeken egyik oldalon a császárné képmása, másikon pedig egy páva szerepel.

59 Az antikvitásban a páva bajt elhárító madár is volt, teljes hatalommal bírt a „rossz szem" ellen. Farktollának díszeit egy görög mítosz a következőképpen magyarázza: A páva Héra istennő kedves madara volt. Héra féltékenységében megkövetelte Zeusztól, hogy a százsemű Argosszal őriztesse a tehénné változtatott szép lót. Hermész azonban apja, Zeusz kérésére elaltatta az őrt, sőt fejét is levágta. Argosz száz szeme azóta díszíti Héra pávájának farktollait. Mivel a szemeket, melyek a farkát pettyezik, az égbolt csillagaihoz hasonlították, szétterített farktollai pedig a mindenséget szimbolizálták, a páva a mennyei halhatatlanságot és az örök életet is reprezentálta.

6 Szintén az ókorba nyúlik vissza az az elképzelés, hogy a páva húsa nem romlandó, s a madár ezért is kelthette a halhatatlanság képzetét. Népi babona nyomán Augustinus a De Civitate Dei c. munkájában így ír erről: „Kicsoda, ha nem az Isten adta a páva halandó húsának azt a kiváltságot, hogy megszabaduljon a rothadástól".

61 A madár vedlése, csodálatos tollazatának elveszítése és újra növelése szintén az újjászületés, a feltámadás és egyben a halhatatlanság képzetét erősítették: „Miként a páva, testünk is egy napon levedli a mulandóság tollait, hogy a halhatatlanság tollaiba öltöz.. „ 62 zon . A Physiologus is említi a pávát, elsősorban szépségét kiemelve: „A páva örül szépségének, de csúnya lábainak megpillantásakor üvölt, kiabál, mint az ember bűnei miatt."

63 A korai keresztény művészetben gyakori pávaábrázolások is az antikvitásra vezethetők vissza. Már az ókeresztény művészetben is kedvelt motívum volt, a fenti elképzelések alapján elsősorban a halhatatlanság szimbólumaként jelenítették meg. Szarkofágok domborművein és katakombák falfestményein gyakran ábrázolták a pávákat a szarvasok és galambok mellett, amint edényből, kútból, forrásból - vagyis az élet vizéből - isznak. Leggyakrabban, a forrásnál ivó szarvasok motívumához hasonlóan szimmetrikusan elhelyezett két páva áll egymással szemben. A ravennai San Apollinare Nuovoban található 6. századi szarkofág oldallapjának domborművén korsóból kinövő szőlőindákon, Krisztus jelét közrefogva ábrázolták a két pávát. Hasonló motívumok között és rokon kompozícióban látjuk a pávát az ókeresztény művészet egyik kiemelkedő alkotásán, az ún. Theodorus szarkofágon is. A római San Clemente 12. századi apszismozaikján a Krisztus 59 Vö. Ziegler, K.-Sontheimer, W. (szerk.) 1972. 4. k. 679., és Reinhard Peesch 1983. 60 Mitológiai ábécé 1970. 244. 61 Vö. Louis Réau 1955. 84. 62 A keresztény művészet lexikona 1986. 261., valamint Hannelore Sachs 1963. 276. 63 Physiologus 1986. 66.