Fügedi Márta: Állatábrázolások a magyar népművészetben (Officina Musei 1. Miskolc, 1993)
ÖSSZEGZÉS
nibb arculatát jelentik, ábrázolásmódjuk is eredetien népi. Ezeken a jelenetes ábrázolásokon az állatalakok általában ugyan mellékfigurák, a jelenetek stilizálásában, költőiességében azonban fontos szerepet játszanak, de formai-kompozíciós szempontból is meghatározóak, mert hozzátartoznak a jelenetek lezárásához, egyensúlyának megkomponálásához. Önálló típusnak tarthatjuk azokat az állatábrázolásokat, ahol az állatalak egésze vagy annak egy része maga a tárgy. Ez a forma viszonylag ritka a magyar népművészetben. Leggyakoribb a kerámiában, a pálinkásbutykosok és dohánytartók, perselyek állat alakú megformálásában (malac, medve, sündisznó, kos, farkas stb.). Itt kell megemlíteni azokat az apró, cserépból vagy ritkán más alapanyagból készült állatkákat is, amelyek a betlehemekbe készültek, vagy más funkcióra, mágikus céllal. A lakodalmi kalács dísze volt a tésztából formázott madáralak, különböző helyi elnevezéssel: galamb, tubu, pipiske. 532 Szintén ide sorolható a kalotaszegi vőfélybot fejére gyöngyökből varrt madáralak. Ezeken a helyeken a tárgy alkalmi funkciójából is eredően a madáralak újabb, szerelmi szimbólumként való alkalmazását feltételezhetjük. Az önálló, kisplasztikái ábrázolások közé tartoznak az állat alakú, legtöbbször madáralakra formázott cserépsípok, amelyek 533 gyermekjátéknak készültek, és a fazekasok vásárban, búcsúkban árusították. Némely tárgy egy-egy részletén is található szoborszerű, plasztikusan kialakított állatalak. Ide sorolhatjuk a dudafejeket, az állat alakú fogókat botokon, evő- és ivóeszközökön, továbbá azokat a fedőket is, amelyek cserép vagy csont, szaru, fa edények, tárolóeszközök tetejéül szolgáltak. így a dunántúli szaru sótartók faragott kosfogós fedele, borotvatokok kos vagy kígyó alakú fordítója, valamint cserépedények, főleg komaszilke fedelén a kis szoborszerű madárkák. Említésre érdemesek még többek között az állatfejre formázott munkaeszközök, faragószékek, krumplinyomó, dohányvágó stb. Vizsgáljuk meg ezután a népművészetben alkalmazott állatalakok ábrázolásmódjának sajátosságait! A díszítményeken előforduló állatmotívumok jelentős része több évszázados előkép és kompozíciós séma átvétele. Ez azonban a népművészet tárgyi díszítményein sajátos átalakuláson, belső önálló formai és tartalmi módosuláson megy át. A díszítmények általában csak motívumaikban őrzik meg az előképet, a különböző kultúrhatásokra és időre visszavezethető mustrákat. Az átvett kompozíció eredeti törvényszerűségei, az egyes elemek helye és jelentése elhomályosulhat, fellazulhat, s újfajta díszítési elvek rendezik újra a motívumokat. A népművészeti ábrázolásmódot nagyfokú szimmetriára törekvés jellemzi. A díszítmények döntő többsége szimmetrikus, zárt kompozíció, s ebben az állatalakok is alkalmazkodnak a díszítmény egészéhez. Nemcsak az olyan ősi kompozíciós vázban őrződött meg a szimmetria, mint például a termékenység-szimbólum életfa, s az annak két oldalán elhelyezkedő őrzőállatok együtteséből kialakult virágtő-páros állat motívuma. Ebben a szemléletben páros állatként ábrázolja a népművészet a pelikánt, az Agnus Deit, az oroszlánt és a lovat egyaránt. A heraldikai eredetű állatmotívumokat is mindig a szimmetriára törekvés jegyében komponálják a népművészeti díszítményeken. A szimmetriára törekvő szerkesztési elv a motívumok függőleges vagy vízszintes tengely mentén való letükrözésével is sajátos új mintákat hoz létre. így keletkeztek azok a fejjel lefelé fordított virágtöves díszítmények, gyakran az oldalukon a fejtetőre állított pá532 Néprajzi Lexikon V. 1982. 597. 533 Király Péter 1984. 45-^19.
