Fügedi Márta: Állatábrázolások a magyar népművészetben (Officina Musei 1. Miskolc, 1993)

A LÓ

A LÓ A lónak, mint kultikus állatnak elterjedtsége igen általános és ősi az emberi kultúrá512 ban. Számos antik isten szent állata a ló volt. Poszeidon, az ógörög istenháromság középső személye olykor lóalakot vett fel. Mén alakjában hált pl. a földistennőkkel, s velük táltosokat nemzett, kik közül a legnevezetesebb Pegazus.

513 A germán mitológiában, különösen a vikingek képzeteiben központi szerepet játszott a ló. A germánok egyik fő istenének, Odinnak például nyolclábú csodás lova volt. Már a történelem előtti időkben alkalmaztak páros állatfejes, olykor felismerhetően lófejes csúcsdíszeket, szakrális építményeken, tárgyakon. Az északi népek hajóinak állatfejes csúcsdíszítése már a bronzkortól ismert.

514 A lónak a magyar ősvallásban is jelentős szerepe volt. Történeti mondáink is tanúsítják kultuszát. A Képes Krónika szerint a magyarok a jelképes föld, fű és víz ellenében egy fehér lovat ajándékoztak Szvatopluk fejedelemnek, s így szerezték meg az országot. A honfoglaló magyarság körében élő pogány lóáldozat emlékét Anonymus is megörökítette: „Pogány szokás szerint egy kövér lovat ölve le, nagy áldomást csaptak."

515 A csodálatos tulajdonságokkal bíró ló alakja azonban inkább a szellemi hagyományokban, mondákban, mesékben őrződött meg. A tárgyi művészetben más állatokhoz viszonyítva feltűnően ritka a lóábrázolás, s ezek nagyrészt újabb eredetűek és ornamentális jellegűnek tekinthetők. Először tekintsük át az európai népek népművészetében fellelhető legtipikusabb lóábrázolásokat. A motívum elsősorban Észak- és Északkelet-Európa népeinek művészetében jelentős, leggyakrabban a skandináv népek, valamint a lettek, litvánok és az oroszok tárgyi emlékein fordul elő.

516 Legősibb eredetűnek a merítő- és ivóedényeket tarthatjuk. Elsősorban a skandináv országokban, de az oroszoknál is általánosan ismert e merítőedények fogójának stilizált lófejjel való díszítése. Az edényeket egy darab fából faragták ki, fogójuk gyakran áttöréses díszítéssel készült, amelyen a lófejek vagy lóalakok olykor párosával jelennek meg.

517 Ezek a merítő- és ivóedények nem mindennapi használatra szolgáltak, hanem rituális, ünnepi ivószokások kellékei voltak. Itt tehát szilárd kapcsolatot vélhetünk a rituális ivás és a ló jelszerű ábrázolása között, amely a fenti területeken ősi hagyományokra vezethető vissza. Hasonlóan vélekedik a Iómotívum és a rituális ivóedények kapcsolatáról Reinhard Peesch is.

518 Jól elkülönülő lóábrázolásnak a szintén főleg skandináv területen elterjedt faragott és gyakran festett mángorlólapokat tarthatjuk, melyeknek fogóját képezték ki ló alakúra.

519 512 Vö. Dömötör Tekla 1940.238. 513 Mitológiai ábécé 1970. 240. 514 Richard Wolfram 1968. 90. 515 Lengyel Dénes 1974. 56. 516 Vó. Reinhard Peesch 1981. 129. 517 Vö. Theodor Bossen 1962.; Boguszlavszkaja 1984. 20.; Túna Vöti 1986. 518 Reinhard Peesch 1981. 130. 519 Vö. GislindRitz 1974. 75.; Josef Grabowski 1978. 390.; Ernst Schlee 1978. 206., 212., 356.; Reinhard Peesch 1981. 90., 93.