A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 28. (Miskolc, 1993)

FIATAL NÉPRAJZKUTATÓK II. KONFERENCIÁJA - Hauptmann Györgyi: Horvát etnikai közösség a Dráva mentén

is a faluban laknak, szüleik pedig (még ha mind a kettő horvát is) nem tanítják meg rá őket. Idegen nyelvként tanulják (esetleg) az iskolában. („Mindenki csak magyarul beszél mostan. Öregszülők a gyerekekkel is csak magyaroskodnak. Nem beszélnek velük horvátu. Mi idősebbek horvátu, de a gyerekek csak magyaru. El van magyarosodva má egészen.") Bár anyanyelvüket nagyon fontosnak tartják, többségük mégis magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Hozzátéve, hogy „magyar származásúak vagyunk, csak tudunk horvátul". Határ menti településekről lévén szó, önként adódott a volt anyaországgal való kapcsolat alakulásának kérdése is. Az elbeszélések alapján elmondható, hogy a rokoni, ismerősi kapcsolatok fenntartása mindig az éppen aktuális politikai, történelmi helyzettől függött. A leghatározottabb „választóvonalak": a trianoni határok meghúzása 1920-ban, majd az 1949 utáni rendkívüli rossz viszony Jugoszláviával, és a legfrissebb, az 1991 nyara óta tartó belháború. (Külön téma lehetne összegyűjteni a véleményeket, félelmeket, a háború fölidézte régi emlékeket stb. is.) A következő nagy kérdéscsoport arra vonatkozott, hogy ez a kis közösség kifelé - tehát a környékbeli más nyelvű, más vallású falvak felé - hogyan mutatta (mutatja) meg másságát. Leglátványosabban a viseletben és a házasodási szokásaikban jelentkezett. A községekben hordott női viselet (házilag szőtt bikla és rukávé) olyannyira egyedi volt, hogy nemcsak a környező magyar faluk lakóitól különböztette meg a Dráva menti horvát asszonyokat, hanem az országban élő más horvát etnikai csoportoktői is. A viseleti darabok előállítása rengeteg munkába és sok pénzbe került. Annál is inkább, mert a falusi közösségek elvárása szerint egy nőnek elképesztően sok (100, 200) ruhájának is kellett lenni. Viseletükre roppant büszkék voltak (s azok ma is), és a környéken a legkésőbb (az ötvenes évek közepén, sőt végén) vetették csak le. (Érdekes dolgok derülnek ki, ha ezeket az öltözködési szokásokat összevetjük más Somogy megyei református ill. katolikus falvak öltözködési szokásaival. Lásd Szuhay Péter cikkét!) A négy (ill. a baranyaiakkal együtt nyolc) horvát falun kívül kb. az 50-es évekig nem nagyon házasodtak: „A háború előtt szégyen volt, ha valamelyik lány másik faluba ment férjhez. Az is az volt, ha horvát lány magyar gyerekhez ment hozzá. Tíz évben egyszer fordult elő." S ugyanúgy ritkaság volt az is, ha a fiú magyar lányt hozott. Ma már az ilyenfajta megkötéseknek egyáltalában nincsen szerepük. Végül a falvak egymás közötti, belső viszonyairól próbáltam képet alkotni. A négy település kőzött Lakócsa tölti be a központi község szerepét. Olyan szempontból érdekes ez itt, hogy az egyes helységekben lakó emberek véleménye szerint jelent-e ez valamiféle rangsort, ill. az emberek mindennapos kapcsolataiban megmutatkozik-e valamilyen formában. Egy lakócsai vélemény szerint: „Azért mi vagyunk a központi község, mert ez a legnagyobb, a többi kisközség. Meg itt volt a pap, a jegyzőség, mindenki csak idejárt. De ezért mi nem néztük le a többi falubelieket. Mert a lakócsaiak müveitek voltak." S a szentborbásiak tapasztalata (a legkisebb község): „így mondták Lakócsán: »Jönnek a borbásiak a varosba!« A lakócsai nép nagyon büszkén tartotta magát, mert központi község. Nem mindenki, aki okos, az nem. Pedig ez szebb falu, és anyagiakban is jobban álltunk, mint ők." Ez a megkülönböztetés aztán minden alkalomkor, eseménynél valamilyen módon megnyilvánult. A kényszerűen közös tsz kapcsán például. (Ez még manapság is keserű indulatokat kavar, s ezt érdemes lenne sokféle más szempontból is feldolgozni.) A mindennapos, hétköznapi találkozások (munka, hivatalos ügyek intézése Lakócsán) mellett ott voltak az ünnepi alkalmak is: a vasárnapi misék Lakócsán, a vasárnapi kocsmai mulatságok, az évenkénti búcsú és a bálok. Jó lehetőséget nyújtottak ezek az ismerkedésre, udvarlásra. Bár nagyon gyakori volt, hogy a szomszéd faluba (csak horvát!) házasodott valaki, a visszaemlékezések szerint a szülők és öregszülők nem