A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 28. (Miskolc, 1993)

FIATAL NÉPRAJZKUTATÓK II. KONFERENCIÁJA - Vida Gabriella-Katona Judit: A néprajzi tárgygyűjtemények gyarapítása és kezelése

a kézművesipari, művészettörténeti, népművészeti stúdiumoknak, mert ezen ismeretek nélkül nem lehet szakszerű gyűjteményi munkát végezni. 2. Egységes szakterminológiákat kellene kidolgozni (eddig ilyen csak a kerámiára vonatkozóan született). 3. Tudományos és tipográfus szempontból egyaránt színvonalas, egy-egy tárgyegyüttest bemutató katalógusokat kellene megjelentetni. A magyar muzeológiában és könyvkiadásban nem gyakorlat igazán nívós katalógusok készítése, pedig Európa múzeumai, valamint a régészet szép példát mutatnak ebben. Az ilyen kiadványok megjelentetése találkozhat a szép tárgyakat kedvelő közönség, valamint a szakmai információkra váró etnográfusok igényével, s megszüntetné azt az állapotot, hogy a különböző múzeumok tárggyűjteményei jelenleg gyakorlatilag tárgytemetők. Az előzőekben felvetett problémák mindegyike egy precízen kialakított, tudományos háttérrel konstruált gyűjteményt, (néprajzi tárgycsoportot) céloz. A feladat felkészült szakembereket kíván. Ezzel szemben az egyetemről kikerülő néprajzosnak, aki először szembesül a muzeológiai praxisával, át kell hidalnia azt a szakadékot, ami a hagyományos etnográfus, ezen belül muzeológusképzés és a gyakorlat között van. Egy, még mindig a történeti szemléletet preferáló néprajzoktatás mellett sajnos muzeológia címszó alatt sem lehet mást tanulni, csak múzeumtörténetet. Az egyetem képzési struktúrájába iktatva két félévet lehet muzeológiai hallgatni. Ez alatt az idő alatt nemhogy múzeumelméleti, a múzeumok használhatóságát boncoló kérdések nem merülnek fel, de a jelen magyarországi múzeumi struktúrával, ezek szervezeti mechanizmusaival sem ismerkedhetnek meg a hallgatók. Ez egyrészt saját hibájuk is, akik nem keresték a kapcsolat felvételének lehetőségeit, nem voltak igazán élményeik, kézzel fogható tapasztalataik a múzeum gépezetének működéséről, a múzeumi kommunikációs lehetőségekről, másrészt fel sem merültek ilyen kérdések a szemináriumokon. Nem lehet egy olyan megállapításnál megállni, hogy a múzeum kizárólagos feladata a tárgygyűjtés és tárgybemutatás, mert az utóbbi időben épp ez a kettős cél vált tarthatatlanná az eddigi gyakorlatnak megfelelő megközelítésben. Úgy gondoljuk, ha valahol el lehet kezdeni a múzeumokat élővé, használhatóvá tenni, az éppen a múzeum műhelyfunkcióján keresztül az oktatásba való bekapcsolásával képzelhető el. A fiatal néprajzos a pár hét szakmai gyakorlatot leszámítva első munkahelyén jár először gyűjteményben, s ez azt is jelenti, hogy ekkor találkozik a tárgygyűjtemények összetételére, mibenlétére vonatkozó problémákkal is. Tárgyak nélkül tanulják a néprajzosok szakmájukat, s így egy vizsgált kultúra tárgyait figyelmen kívül hagyva fokozottabban lehetnek deformáltak ismereteik a kultúra azon reprezentánsairól, amelyek a legadekvátabb információhordozók. Az információáramlás színtere a múzeum, amelynek olyan szakemberre van szüksége, aki elősegíti azt, hogy a múzeum betöltse funkcióját, közvetítsen a tárgyak és a látogatók közötti kommunikációban. Véleményünk szerint egy muzeológus, ha kiállítást rendez, a legtöbb esetben választania kell: vagy megpróbálja maradéktalanul reprezentálni egy adott téma (tájegység, foglalkozástípus stb.) tárgyi anyagát, s ebben az esetben ki nem mondott cél a saját szakmai sikere, s nem a látogatók igényeinek figyelembevétele, vagy a közönség számára „fogyaszthatóbb" kiállítást készít. A látogatócentrikus kiállítás véleményünk szerint sokkal kreatívabb, invenciózusabb muzeológust kíván, akinél a szakmai színvonal mellett éppoly hangsúlyos a megszólítás módja, aki nemcsak az intellektusra akar hatni, hanem egy-egy kiállítás létrehozásakor a látogatók empatikus képességeire is apellál. VIDA GABRIELLA-KATONA JUDIT