A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 28. (Miskolc, 1993)

FIATAL NÉPRAJZKUTATÓK II. KONFERENCIÁJA - Magyari Márta: Miért unalmasak a helytörténeti kiállítások?

irányítani a figyelmet a részletekre, az önálló formákra. Célszerűnek láttuk ebben az esetben, hogy minél több azonos típusú tárgyat sorakoztassunk fel egymás mellé, mert az azonos típusú tárgyakon az eltérő díszítmény jobban szembeötlik, az alapformát is könnyebben felfedezi, megjegyzi a látogató, mintha csak egy darabot látna belőle. A lakatos termékek (kulcs, címerek, zárpajzsok) tablóra rendezése illusztrálja ezt a legjobban. Kényszerűség szülte ugyanazt a megoldást is, hogy a szűcs és szűrszabó termékek fej nélküli bábukon vannak kiállítva, de úgy gondolom, hogy előnye is van, mert így a termékeken van a hangsúly nem a viseleten. A kézműves mesterségek kiállításon történő megjelenítéséről véleményem szerint általánosságban is elmondható az, hogy reprezentatív tárgyak, késztermékek kellő hangsúlyozással történő kiállítása többet elmond az adott tevékenység minőségéről, színvonaláról, mint néhány kevésbé ismert szerszám, vagy imitált műhelyrészlet. Kiállításunknak számomra pillanatnyilag leginkább vállalható része a néprajzi rész záró fejezete, amelynek Ember és bútora címet adtuk. E talányos cím mögött az rejlik, hogy megkíséreltük két kisméretű, egybenyíló teremben a hajdúböszörményi festőasztalosság termékeit így bemutatni, hogy közben jelzésszerűen utaljunk az emberi élet három nagy fordulójára is. Meg kellett keresnünk azt a hangulati elemet, amely a festett bútorok és a festett gyermekkoporsók bemutatását összekapcsolhatja. Érdekes szakmai feladat lett volna a bútorok és a koporsók motívumvilágának összehasonlítása, de ez talán már túlfeszítette volna egy állandó helytörténeti kiállítás kereteit. Az emberélet fordulóinak jelzésszerű bemutatását ünnepi viseletbe öltöztetett bábuk felállításával próbáltuk megoldani. Az első terem egyik sarkában ünnepi díszbe öltözött jegyespár, előtte mintegy az utcára kihordott hozományuk van, a paraszti bútorok jellegzetes típusai. A másik sarokban pólyás gyermeket kezében tartó ünneplő ruhába öltözött asszony, a „keresztanya", körülötte szintén festett bútorok, bölcső, falitéka stb. A másik terem sarkában jelzett szobabelső van kialakítva, letakart tükörrel, megállított faliórával, ezek a gyász jelei a bútorokon. Mellettük üvegtárlókban kerültek elhelyezésre a festett gyermekkoporsók. A kiállításnak ehhez az egységéhez kapcsolódva tanulságként elmondható, hogy a bábuk felállításánál, enteriőrszerű terek berendezésénél nagyon fontos, hogy a stilizálás optimális mértékét megtaláljuk. A túlságosan naturális és a túl steril berendezés egyként kiábrándító. Átalános szabály, mérce persze erre azt hiszem nincs. Úgy gondolom, azért a látogatót meg kell tisztelni azzal, hogy nem szájbarágósán tálaljuk a kiállított anyagot, hanem nyíltan vállaljuk azt, hogy bizonyos dolgok csak jelzésszerűek. Ha jól eltalált, akkor ez a jelzésszerű megjelenítés is kellően látványos, s megadja az elérni kívánt hangulati töltést. Végezetül fel kell tennem a kérdést önmagamnak is, reprezentálja-e az általunk rendezett kiállítás Hajdúböszörmény mezőváros népi kultúráját? Marad-e megtekintése után a látogatóban olyan benyomás, amely egyéníti, emlékezetessé teszi? Elég karakteres-e a kiállítás által rajzolt kép ahhoz, hogy az emlékezetben megőrződjön? Nem tudom. Törekvésünk mindenesetre ez volt. MAGYÁRI MÁRTA