A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)
NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Fügedi Márta: A barkó rókaprémes mente viseletéhez
Istvánffy Gyula szerint 14 a mente értéke a múlt század vége felé 70-80 váltóforint volt, több jószág ára. Tulajdonosaik a mentét legközelebbi nő hozzátartozójukra, lányukra, lánytestvérükre, menyükre hagyták. A barkó falvakban az I. világháborúig még elég általánosan viselték, utána már csak néhány öregasszony hordta. Az örökösök inkább már csak a ládában őrizték, bár értékével tisztában voltak. Az 50-es években többen elvitték a miskolci ócskapiacra eladni. A Herman Ottó Múzeum néprajzi gyűjteményének mentéi közül kettőt itt vásároltak a domaházi és hangonyi örökösöktől. Mások átszabták az öröklött darabokat, mellényt, bekecset készítettek belőle, leszedve prémjét és az értékes gombokat. Volt, aki a dikóra vagy szekérülésre terítve használta tovább az egykor „legfeljebbvaló" ruhadarabot. A mente tehát az utolsó használó generáció értékrendjében még fontos helyet foglalt el, hajdani rangja és értéke azonban már csak részben öröklődött át, inkább a tisztelet miatt tartották még egy darabig a ládákban. A katolikus barkó falvakkal szomszédos református településeken a mentét nem ismerik, itt plüss- vagy posztókabátot viseltek téli ünnepi alkalmakra. A mentét csak a barkókon látták, „cifrálkodásnak", elmaradottnak tartották. Északkelet-Magyarország menteviseletéről tehát megállapítható, hogy a magyar népterületen itt maradt legtovább viseletben ez az értékes ünnepi ruhadarab. A 18. századi és a 19. század első feléből származó adatok szerint akkor még a férfiak is hordták, de általánosabb a nők között volt. A 19. század végéig szokás volt, hogy a lány mentében esküdött, s asszonykorában is ez volt legértékesebb darabja. 15 A prémes mente külső megjelenése az évszázadok alatt jelentősen leegyszerűsödött, szabása, mérete, színe, díszítése sokat veszített korábbi változatosságából A menteviselet barkó területen való megőrzésében valószínűleg szerepet játszott a barkó népesség öntudata, kisnemesi érzülete is, valamint az a tény, hogy a mentét nagy értéke miatt nagyon kímélték, keveset viselték, s így több nemzedéken át is megőrződött. FÜGEDI MÁRTA JEGYZETEK 1. Flórián Mária: Mente. Magyar Néprajzi Lexikon III. Bp. 1980. 561. 2. Flórián i. m. 561. 3. Györffy István: Viselettörténeti adatok. NÉ. XXI. 1929. 55-57., 115-117.. Papp László: A kecskeméti viselet múltja. NÉ. XXII. 1930. 14-46., Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI-XVIII. században. Ethn. XLIX. 1938. 75-108., 287-315., Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820-1867. Bp. 1956., Fügedi Márta: 18-19. századi miskolci kereskedő számadáskönyvek, limitációk és vagyonösszeírások viselettörténeti adatai. Borsodi Történelmi Évkönyv VI. Miskolc 1978. 129-140. 4. Kresz i. m. 180. 5. Manga János: Palócföld. Bp. 1979. 320.. Kresz i. m. 158. 6. Idézi Kresz i. m. 159. 7. Kresz i. m. 185. 8. Kresz i. m. 57. tábla 9. Reguly Antal palóc jegyzetei 1857. Sajtó alá rendezte Sehneczi-Kovács Attila. Eger. 1975. 116. 10. Idézi Manga i. m. 111. 11. Paládi-Kovács Attila: A barkó népcsoport. Műveltség és Hagyomány X. Debrecen, 1968. 203., újabb összefoglalása Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe. Miskolc, 1982. 12. Déri Múzeum. Déri-gyűjtemény ltsz. 2092. leírókartonján. 13. Istvánffy Gyula: Újabb adalékok a palócok ethnográfiájához. Ethn. IX. 1989. 373. 14. Istvánffy i. m. 373. 15. Malonyai Dezső: A magyar nép művészete. V. kötet. A palócok művészete. Bp. 1922. 105.
