A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)

MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Porkoláb Tibor: Novela picaresca (A „magyar Guzmán" és műfajtörténeti-műfajtipológiai háttere)

Novela picaresca (A „magyar Guzmán" és műfajtörténeti-műfajtipológiai háttere) A klasszikus spanyol pikareszk és a magyar regényfejlődés Irodalomtörténeti tény, hogy a „novela picaresca" teljesen hiányzik regényirodalmunkból, a „pikareszk kalandosság" nincs meghatározó módon jelen a magyar regényfejlődésben.

1 Az ún. népkönyvek között sem találunk egyértelműen a pikáró-regény felé mutató műveket. Eberus Balázs „magyar Ponciánusáf (Ponciánus históriája, 1573) ebben az összefüggésben azért érdemes megemlíteni, mert a magyar irodalomban először vállalja nyíltan a szórakoztatás és mulattatás feladatát: „már csak a bölcsek ítélete szerint is kellemes és könnyebb dolgokra van szükség, melyeknek olvasásában a lélek üdülést találja." Mégpedig olyan befogadói közegben teszi ezt, amely a prózai szövegektől különösen elvárja a tanító-moralizáló példázatosságot.

2 A Salamon és Markalf (Salamon királynak, az Dávid király fiának Markalffal való tréfabeszédeknek rövid könyve, 1577) című trufa- és anekdotagyűjtemény is távol áll a klasszikus spanyol kópéregényektől. Főhőse, a hatalmas Salamon királyt tréfás bölcselkedésével legyőző Markalf csak néhány külsőségben (nyers humor, szabadszájúság, furfang és leleményesség) hasonlít a pikárókhoz. A Mankóczi István viselt dolgai című szöveg (a 16. század vége) ugyan kiadója, Dézsi Lajos szerint „félbemaradt pikáró-regénytöredék",

3 azonban ez az állítás nehezen bizonyítható. Nemeskürty Istvánt leginkább az Eulenspiegel-csínyekre emlékezteti a mű: „A párlapos kis szöveg mindössze annak bizonyítéka, hogy a középkor óta Európa-szerte kultivált adoma-farce-csíny-trufa nálunk is virágzott (. . .) A Mankóczi nem más, mint szepességi kereskedőadomák sebtiben való följegyzése."

4 Horváth János ugyancsak elutasítja a Mankóczi „pikáró-regénytöredékként" való értelmezését, de nem adomagyűjteménynek, hanem enkómionnak („fonák dicséretnek") tartja: „A humanisták »Dicta ac facta« (mondások és tettek) panegyris-műfajának paródiája ez, s mint tudatos paródia érdemel figyelmet".

5 Az első magyar nyomtatott anekdotagyűjtemény, Kónyi János Democritusa (A mindeneken nevető Democritus, avagy okos leleményű furcsa Történetek, 1782) szintén felléptet néhány olyan figurát, amelyek a kópéregények hőseire emlékeztetnek: Világbencze azonban inkább Markalf leszármazottjának tekinthető, Tillinko pedig nyilvánvalóan Till Eulenspiegellel azonosítható. Az Eulenspiegel-tréfák első magyar kiadása egyébként 1808-ban jelenik meg Szombathelyi Holosovszky Imre fordításában Suszter Lipli címmel. A kor divatos és rendkívül népszerű regénytípusai közül azonban nemcsak az Eulenspiegel-regény tűnik föl a századforduló idején irodalmunkban. Megjelenik a Münchausen-regény is (Baro de Manx, 1805; Baro Nyargalótzinak csudálatos utazása, 1815; Szájas Péter, 1817), és nem hiányzik a robinzonád sem (Jelki Andrásnak, egy született Magyarnak Történetei, 1791; Magyar Robinzon, 1808). Érdekes viszont, hogy a pikareszk regények lényegében ismeretlenek Magyarországon ebben az időben. Az irodalomtörténet csupán egy spanyol kópéregény fordítását tartja számon: Herczer