A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

MÚZEUM-TUDOMÁNY - KÖZMŰVELŐDÉS - Ujváry Zoltán: Az egyetemi oktatás és a múzeumok kapcsolatai

Az együttműködést - nagyon helyesen - nem szabályok írják elő, hanem a gyakorlatból következő szükséglet. Talán éppen ezért nem érezhető a 30 évvel ezelőtt írásban is lefektetett muzeológusképzés - régészet, néprajz, művészettörténet - és a mai más szakpárosítású képzés közötti különbség. Az egyetemekről - elsősorban a vidékiekről - most kikerülő friss diplomások ugyanúgy vállalnak munkát vidéki múzeumainkban, mint korábban, de további speciális képzésüket már önerőből, vagy múzeumi szervezetük segítségével oldják meg. Az egyetemek a speciális képzéssel kapcsolatos problémákat jól látják. Az ilyen képzést csak a múzeumokkal együtt lehetne hathatósan és eredményesen megoldani. Ennek azonban az ún. hivatalos formája sehol sincs rögzítve. Ezen a téren mindenképpen változtatni kell az eddigi gyakorlaton. Országos viszonylatra is jellemző általában, hogy nem kap sem anyagilag, sem szakmailag megfelelő elismerést a múzeumi gyakorlatok vezetése, a jelöltekkel való foglalkozás, ami pedig arra lenne hivatott, hogy a gyűjteményeken kívül, a kiállítások rendezésének, a restaurálás, a konzerválás alapelemeit, az esetenként már létező számítógépes programokat megismertesse, - és még sorolhatnám az ún. életre való felkészítést. Úgy látom, hogy sokszor nagy szakadék van az egyetemi képzés, a tananyag és a múzeumban végzendő gyakorlati feladatok között. Mert mire is törekszik az egyetem? Mindenképpen a jó szakemberképzésre! Ez azonban azt jelenti, hogy elsősorban a tudományos pálya, a tudományos kutatás műhelytitkaiba igyekszik bevezetni a hallgatókat. Ez természetesen fontos és helyes cél. Azonban az ilyen irányultságú képzésből elmarad a gyakorlati, mondhatnám, manuális jellegű ténykedésre való felkészítés. Tapasztalatból tudjuk, hogy - különösen az 1-2 személyes - múzeumokban milyen sokrétű feladatot kell ellátni a muzeológusnak, amelyre az egyetem nem készíti fel, és az egyetemi évek alatti múzeumi gyakorlatok sem elegendők az idevonatkozó ismeretek megszerzésére. Itt tehát mindjárt az első kérdés, amely a tantervre vonatkozik. A tanterveket az egyetemi tanszékek készítik el, s az így jóváhagyott szakképzési program akár évtizedekig nem változik. De nem ez a probléma, hanem az, hogy a tantervi program kialakításában a múzeumoknak lényegében semmi szerepük nincs. Ennek következtében az egyetemi stúdiumok során a diákok pl. Óceánia, Dél-Amerika, Afrika néprajzáról hallgatnak esetenként éves kollégiumot, megismerkednek a prekulumbian kultúrákkal, a tauregek társadalmával, de esetleg 5 év alatt egy szót sem, vagy alig hallanak a leltározásról, az archivális anyag kezeléséről, egy textília vagy bármiiyen tárgy megfelelő raktározásáról stb. A szakmai gyakorlat során erre van ugyan lehetőség, de a múzeumi munkára a felkészítés nem csak ennyiből áll. Megoldottnak látszik az ELTE-n tanuló etnográfusok, régészek és művészettörténészek gyakorlati, azaz a muzeológiai munkára való előkészítése. A Néprajzi Múzeumban, a Nemzeti Galériában vagy a Történeti Múzeum régészeti osztályán a jelöltek alapos ismereteket nyerhetnek szakmájukhoz. Elmondhatnánk, hogy ezekben az ágazatokban minden rendben van. De joggal kérdezhetem, hogy az így speciálisan kiképzett szakemberek közül évente hányan kerülnek abba a speciális, egyprofilú intézménybe, ahová oklevelük szerint jogosítványuk van? Azt hiszem, hogy ezt nulla százalékban lehet meghatározni. Vagyis tehát, kapunk specialistákat, akik viszont nem kapnak megfelelő munka-