A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. (Miskolc, 1989)

MÚZEUM-TUDOMÁNY - KÖZMŰVELŐDÉS - Villangó István: A magyar múzeumügy jelene és perspektívái

ni, amely nem valós értéket őrizne. Ha viszont arra gondolunk, hogy ki mindenki lenne méltó arra, hogy érdemeit múzeumi kiállítás hirdesse, jogos a hiányérzet is. És vajon múzeum-e mind a 710, engedéllyel hitelesített intézmény? (Van ezenfelül néhány, amely egyszerűen csak múzeumként viselkedik, pl. romkert, vagy annak hirdeti magát, pl. bormúzeum.) Ha a múzeumi alapfeladatok szerint nézzük, akkor csak százegynéhány arra érdemes intézményre használhatjuk ezt az elnevezést. Múzeumnak valójában csak azt tekinthetjük, amely alkalmas arra, hogy gyűjteményét folyamatosan és tudatosan gyarapítsa; képes a műtárgyvédelmi feladatok (restaurálás, konzerválás, biztonságos raktározás stb.) ellátására, a szakszerű nyilvántartásra és tudományos feldolgozásra; de megvannak a feltételei annak is, hogy a kutatási eredményeket didaktikai és esztétikai szempontból egyaránt megfelelő formában a közönség elé tárják, vagyis a tudományos, a megőrző funkció mellett vállalják a közművelődés szolgálatát is. Ilyen megítélésben azt kell látnunk, hogy a múzeumként regisztrált és látogatott intézmények, csak részben tudnak megfelelni az alapkövetelményeknek: egy részük nem rendelkezik bemutató térrel (pl. Országos Műszaki Múzeum, Építészeti Múzeum stb.), de nagyobbik hányaduk, csak mint kiállítóhely működik bizonytalan szakmai háttérrel, elégtelen muzeológiai feltételekkel (restaurálás, nyilvántartás stb.), és tegyük hozzá, hogy viszonylag nagy fenntartási költségekkel. Úgy véljük, az itt jelzett ellentétpárok érzékeltetik, hogy a feltett kérdésre nem adható kategorikus, eldöntő válasz. Az intézményhálózat egészét átfogó elemzésre és a megoldásra váró feladatok differenciált meghatározására volt szükség. (Ez történt meg a múzeumügy helyzetét és távlati fejlesztési koncepcióját taglaló előterjesztésünkben, amelyet elfogadott az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága és az Országgyűlés Kulturális Bizottsága is, és amely dokumentum ma már ott van minden múzeumfenntartó szerv asztalán.) Ennek szellemében sommásan azt mondhatjuk: a magyar múzeumi hálózat országos, regionális, helyi és szakterületi szerepkörű intézményei szervezetileg lényegében kiépültek. Megfelelőbb feltételek mellett ezek képesek a begyűjtendő muzeális értékek befogadására, feldolgozására és közreadására, a tudományos produkciókra és a közönség kulturált fogadására, szórakoztatására, a múzeumpedagógiai feladatok teljesítésére. Egészséges arány alakult ki a főváros és vidék között az intézménymcgoszlás. a műtárgyállomány és a szakszemélyzet tekintetében, s a látogatók többsége is ma már vidéken jelentkezik. Ugyanakkor látni kell, hogy szembetűnő és indokolatlan különbségek vannak egyes megyék között, múzeumonként az egyes szakágak (régészet, néprajz, művészet stb.) művelésében, s a belső muzeológiai munka (nyilvántartás, tudományos publikáció, kiállítás stb.) elvégzésében. Törekvésünk, hogy az egyenetlenségek csökkenjenek, egyes szakmai munkafolyamatok (nyilvántartás, restaurálás) nagyobb teret, több elismerést kapjanak. Az új múzeumi létesítmények jelentős fejlesztési eszközöket kötnek le, s folyamatos működtetésük költségvetési feszültségekkel, többletmunkával jár, de széles körű publicitásuk sikerélményt nyújt a résztvevőknek. Ugyanakkor a nagy múltú országos és városi gyűjtemények a háttérbe szorultak, épületeik állapota leromlott, technikai felszereltségük elavult, karbantartásukra és felújításukra nem jutott elég figyelem és anyagi erő. Éppen ezért az elkövetkező időszakban nagyobb gondot kell fordítani a kiemelkedő értékű műgyűjteményekre, a központi és regionális szerepkörű intézmények állapotára, szakmai tevékenységük erősítésére. Nem csak azért, mert főképpen ezekben őrzik nemzeti műkincsvagyonunk, történelmi ereklyéink nagy többségét, hanem azért, mert az itt folyó tudományos és közművelődési munka színvonala kisugárzó hatása meghatározó, s ez alapozhatja meg a kisebb intézmények, a kiállítóhelyek tevé-