A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 25. (Miskolc, 1987-1988)

SZLOVÁKIAI TÉKA - Ludovit Neufeld: Ludové a zludovelé hudobné nástroje (Hankóczi Gyula)

L'udovít Neufeldnek nem ez az első, a népi hangszereket számba vevő munkája. E könyv előzményének tekinthető egy 1976-ban, a kassai múzeum hangszereit bemutató nagyobb terjedelmű tanulmánya. (Neufeld, L.: L'udové hudobné nástroje v zbierkovych fondoch Vychodoslovenského múzea. In: Historica Carpatica 7., Kosice, 1976. 175-205.) Kelet-Szlovákia népi hangszereit bemutató új könyve elején a szerző megismerteti a zeneszerszámok rendszerének szisztémáját, s szól a hangszerek terminológiáiról, időrendi adatokat és európai párhuzamokat is említ. A hangszereket a nemzetközi gyakorlatban elterjedt Sachs-Hornbostel-féle felosztás szerint csoportosította a szerző. Ennek megfelelően, elsőként az idiofon, aztán a membrafon, később az aerofon, majd végül a chordofon hangszerek következnek. Minden hangszer esetében megadja a tárgy leltári számát, a gyűjtés helyét és idejét már ahol ez ismert -, a múzeumot, ahol jelenleg őrzik, a zeneszerszám főbb méreteit, olykor pedig néhány kiegészítő feljegyzést. Megtudjuk, hogy az idiofon hangszerek csoportjában melyik szlovák múzeum hány sarkantyút, hány kalapácsos-, szekrényes- és közönséges kereplőt, hány pásztorbotot, mennyi kolompot és csengőt őriz. Minden csoport minden egyes hangszerét e helyütt nem áll módunkban áttekinteni. E sorok írója azonban abban a szerencsés helyzetben van, hogy a szlovákiai kollégák köztük L'udovít Neufeld - segítségével, a kötetben bemutatott hangszerek némelyikét eredetiben is tanulmányozhatta. Kutatása eredményeit a kötetben közöltekkel összevetve, néhány bíráló észrevételének is hangot kell adnia. Magyarországon sajnos, a múzeumi tárgyak óriási többségének leltári adatai meglehetősen hiányosak. A gyűjtők és a leltározók alapvető dolgokat nem vesznek észre a tárgyakon és nem jegyeznek föl az eladóktól. A kötet adataiból és az ott leírt hangszerek némelyikének vizsgálatából úgy tűnik, a múzeumi nyilvántartás Szlovákiában is a magyarországihoz hasonló gondokkal jellemezhető. Egy olyan szlovákok, ukránok, magyarok által lakott, többnemzetiségű területen pedig, mint amilyen Kelet-Szlovákia is, a néha jelentéktelennek látszó részletnek is igen fontos szerepe lehet egy-egy tárgy hovatartozásának megítélésében. A kötet 38. oldalán kolovrátok (ninëra) címszó alatt a szlovákiai tekerőlantokról találunk adatokat. Közülük az első, a poprádi múzeum birtokában, formájából ítélve tipikus ukrán darab. Ez a feltevés, a gyűjtés idején valószínűleg egyszerűen megállapítható vagy ellenőrizhető lett volna. A kötetben semmiféle nemzetiségre vonatkozó utalás nincs. A második tekerő Michalovce múzeumának példánya. A szerző azonban csak a méreteket közli, fotót nem. Lehet, hogy ez a rendkívül ritka, eredeti szlovák darabok egyike? A harmadik tekerőlant magyar, ezt zárójelben közli is a szerző. Leltározáskor bizonyára nem vették észre a szlovák kollégák, hogy ez utóbbi magyar feliratokat is tartalmaz, s mint ilyet, lehet hogy érdemes lett volna feljegyezni. (E sorok írója idegen nyelvű tanulmányában közli majd ezeket hamarosan.) Hajszálra ugyanez a helyzet a citerákkal is. A 39. oldalon felsorolt példányok közül egy esetében említi a szerző a magyarországi eredetet (N 4867), noha más példányokon is találhatók magyar feliratok. (Például N 4868: „Kovács Rozália 30" felirattal és „20" jelzéssel; N 4869 vagy 4969 - a szám sajnos bizonytalan - „Szilágyi Dániel" felirattal.) Hasonló problémákra az aerofon hangszerek csoportjának némely szarukürtjével kapcsolatban is rámutathattunk volna. A szlovák-ukrán hangszerbeli párhuzamok fontosságára a bandurák, balalajkák is felhívják a figyelmet. Ezeket szórványosan valószínűleg a szlovákok is használták, el-