A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 25. (Miskolc, 1987-1988)

SZLOVÁKIAI TÉKA - Horná Cirocha (Páricsi Zsolt)

otthon készített anyagokból állították össze. Otthon készült a vászon a zsákhoz, a fa a szánhoz, egyszerű szekérhez, a vessző a kosárhoz. A harmadik rész utolsó fejezete az idegenbe kényszerült emberekről ír. Foglalkozik a magyar Alföldön idénymunkát végzőkkel és a kivándorlókkal. Vizsgálja a kivándorlás okait és a külföldről visszatérők hatását az otthonmaradtak gazdasági, társadalmi, kulturális életére. A második világháború után a környező városok fejlődő ipara elegendő munkát ad a helybelieknek, így az idénymunka és a kivándorlás megszűnik, A negyedik rész első fejezete bemutatja a népi építészetet: a terület településhálózatát, a különböző épülettípusokat, a megmentett fatemplomokat, a lakó- és gazdasági épületek belső felépítését. A tulajdonos társadalmi hovatartozását lakóháza is jelölte. A legszegényebbek házában a füst közvetlenül a lakótérbe ömlött a kemencéből. A legrégebbi házak két-három szobából álltak. Építőanyagként fát, főként bükköt használtak. A kőépületek csak az első világháború után terjedtek el. 1945 után a kiégetett tégla és a salakbeton használata vált általánossá. A rozsszalmából kézi préseléssel készített tetőt a század 30-as, 40-es éveiben váltja fel a cserép, majd a második világháború után a bádog. A fejezetben nagy figyelemmel végigkísért régi építészeti formák tanulságos összevetést kínálnak az 1945 után meghonosodott új építési móddal. Amint a szerző rámutat, a vizsgált falvak épületei épp olyan korszerűek, mint bármely más terület településein. A következő fejezet a hajdani népviseletet kutatja fel. Mivel az eredeti népviselet gyakorlatilag évtizedekkel ezelőtt eltűnt, a szerző a 19. század végéről, a 20. század elejéről származó leírások és ábrázolások alapján próbál képet adni róla. Kutatásai szerint a 19. századi népviselet otthon előállított anyagokból, vászonból, posztóból, bőrből, szőrméből készült. A lentermesztés és a juhtartás fokozatos visszaszorulása miatt és a tengerentúli kivándorlásból, magyarországi időszakos munkából vissszatérők hatására az otthoni kézműipart felváltja az ipari tömegtermelés. A huszadik század elején a nők már készen vásárolt anyagokból varrják hagyományos, bár lassan változó öltözetüket, a férfiak körében pedig kezd eltűnni a népviselet, majd a második világháború után teljesen kiszorul a köznapi használatból. A népi építkezési szokásokkal foglalkozó fejezet megállapítja, hogy FelsőZemplén étkezési kultúrája tekintetében elmaradottabb volt, mint Szlovákia többi része. Különösen húsból és kenyérgabonából szenvedett hiányt és néhány gabonaféléből: árpából, zabból, rozsból. A 20. század közepéig a köles is fontos volt. Az idénymunkások hozta gabonafélék javították némileg a táplálkozást. A fejezet leírja egyes rituális célokat szolgáló népi ételek elkészítését, valamint felsorolja az év egyes szakaszainak megfelelő hétköznapi és vasárnapi étrendeket. Az ötödik rész a lakosság társadalmi és szellemi életét mutatja be. Az első fejezet a család szerepét, belső rendjét, munkamegosztását taglalja. Megállapítja, hogy az egy fedél alatt három generációt magába foglaló nagycsalád a gazdasági kényszer miatt itt tovább megmaradt, mint bárhol másutt. A legkisebb egységből, a nagyszülőket, házas fiaikat és az unokákat egybefogó családból kiindulva, a szerző fokozatosan megismerteti az olvasót a teljes közösség életével, melyet a tágabb rokonság, a szomszédság, a különböző tulajdonjogok és szokástörvények viszonyai szabályoznak. A második fejezet az év egyes napjaihoz kapcsolódó szokásokat írja le. Ezek magukba foglalják a karácsony, szilveszter, farsang, húsvét idején szokásos ünnepeket. A tavasz érkeztével kapcsolatos hagyományok az általános gazdasági felvirágzást voltak hivatottak biztosítani. A fejezet elemzi a hagyományok megváltozásának és az új világi szemléletű szokásrendszer kialakulásának okait. A harmadik fejezet a környékre jellemző esküvői szokásokról ad számot. Az esküvői szertartást a közvetlen előkészületek és a bevezető események előzik meg. Sok, ere-