A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 25. (Miskolc, 1987-1988)

SZLOVÁKIAI TÉKA - Horná Cirocha (Páricsi Zsolt)

Horná Cirocha (Felső Ciróka. Red.: Ján Podolák) Kiadó: Vychodoslovenské múzeum v Kosiciach, 1985. 620 p. A hetvenes években hatalmas víztározó épült Szlovákia legkeletibb részében, a Cirocha folyó felső szakaszán. A vízszennyeződés elkerülése szükségessé tette a terület lakóinak elköltöztetését. Kiürítették Starina (Sztarina, Cirókaófalu) és Vel'ka Pol'ana (Nagypolány) falvakat - ezek területét ma víz borítja - és a szomszédos településeket is. Ezek Dara, Ruské, Smolník, Ostroznica és Zvala. A folyó középső szakaszán egyes falvakat szintén érintett az építkezés - ezek Parihuzovce, Pcoline, Jálová, Príslop, Topola és Runina községek -, lakosságukat azonban nem telepítették ki. Az építkezést megelőzően gyors feltáró munka bontakozott ki a pozsonyi Comenius Tudományegyetem Néprajzi Intézetének vezetésével. A kutatómunkában részt vett több múzeum, valamint a kassai Pável Jozef Safarik Tudományegyetem és a Csehszlovák Tudományos Akadémia megfelelő intézetei. A kutatás első szakasza 1973ban kezdődött. Célja a hét falu anyagi kultúrájának feltárása, tárgyi emlékeinek megőrzése volt. A kutatás második fázisában egy sor tanulmány dolgozta fel a begyűjtött adatokat. A kutatás harmadik szakaszának eredménye a most bemutatandó monográfia. A monográfia első része a terület természetföldrajzi jellegzetességeit tárja föl. A második rész a terület történelmi és demográfiai fejlődését foglalja össze. Néprajzi szempontból elsősorban a következő fejezetek fontosak. A harmadik rész első fejezete a gazdálkodás hagyományait mutatja be. A földművelés módja középkori eredetű, az erdő részenkénti felégetésen alapult. A vetőmaggal a hamut is a földbe ásták, ez tette termékennyé a földet, amelyet 3-4 évig műveltek meg. Főként gabonát termesztettek, árpát, rozst, zabot, a második világháború után tavaszi búzát, valamint hüvelyeseket: babot és borsót. A burgonya csak a 19. század végén vált fontos kultúrnövénnyé. A mezőgazdaság egésze az állattenyésztés szükségleteit szolgálta. A földet megfelezték, a két részt évenként váltva vetették be, illetve használták legelőnek. Mindig nagy figyelmet fordítottak a takarmánynövények termesztésére is. A második fejezet az állattenyésztés múltját tárja föl. A lakosság főbb jövedelme e tevékenységből származott. A legfontosabb tenyészállat a fekete szarvasmarha volt. A juhtenyésztés a 20. század közepéig volt jelentős. A lovak az első világháború után terjedtek el a falutermelés növekedésének hatására. A második világháború után a sertéstenyésztés fejlődését eredményezte a takarmányozási lehetőségek javulása. A fejezetben megismerkedhetünk a nyári és téli állatgondozás részleteivel. Nyáron kedvezőbbek voltak a legeltetési lehetőségek, mint télen. Általános volt a juh és a szarvasmarha felvásárlása tavasszal, majd eladása a nyári bő legeltetés után ősszel. Még olyan messziről is hoztak juhokat, mint Erdély vagy Bánát. A tejtermékek fontos részét adták a helybeliek táplálékának. A harmadik fejezet az otthon űzött kiegészítő tevékenységeket foglalja össze. Mivel a terület a városoktól meglehetősen távol esett, a napi használati tárgyak helyben készültek, kovács, bognár, kádár, asztalos, molnár, szabó, cipész dolgozott a falvakban. Mindezek a mesterségek a második világháború után eltűntek. Azonban napjainkig számos ezermester dolgozott. Fából, vesszőből készített tárgyaik eladása fontos mellékjövedelemforrássá vált a hetvenes években. A negyedik fejezet a szállítás módjaival foglalkozik. A szükséges eszközöket 16 241