A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 25. (Miskolc, 1987-1988)

MÚZEUMTÖRTÉNET-MUZEOLÓGIA - S. Koós Judit: Adalékok a bronzkor kutatástörténetéhez (Leszih Andor kassai tanulmányútja 1902-ben)

dosan kiválogatott és megrostált", „véghetetlen ízléssel" kiállított anyagokat, melyeket szekrényekben, „zöld posztón vagy piros táblákon" helyeztek el. S hogy a tárgyak nehogy összekeveredjenek, azokat külön folyószámmal látták el, s szekrények szerint, a közérthetőség miatt külön „szekrényszámot" is kaptak." így aztán bármelyik tárgy „egy perc alatt feltalálható". (Vajon melyik múzeum melyik gyűjteménye mondhatja el ezt magáról?) A továbbiakban megtudhatjuk, hogy a kassai múzeum rendszerező elméjű, okosan gondolkodó igazgatója számolt azzal, hogy más érdekli a szaktudóst és más a nagyközönséget. Ezért külön kezeli az utóbbiakra „nem tartozó" tárgyakat, melyeket „egészen a tudós tanulmányozók számára" tart fenn. Leszih ezzel kapcsolatban azt a megjegyzést tette jelentésében, hogy bizony nálunk sem ártana hasonlóképpen eljárni, valamint hogy „a teljesen értéktelen rossz darabokat separizálni"(?). (Valószínűleg a mai értelemben használatos leselejtezésre gondolhatott, amelyet az ásatási leletanyagok restaurálása után és beleltározás előtt mindig elvégzünk.) Különösen érdekes a mai kutató számára az, ahogyan akkoriban leltárba vették a tárgyakat. (Mihalik úr mindenre kiterjedő figyelme folytán ebből is részletes tájékoztatót kapott a fiatal Leszih. A tudós igazgató minden bizonnyal tisztában volt annak jelentőségével, hogy mit jelent egy nemrégiben alakult, még képlékeny állapotban lévő múzeum életében és jövője szempontjából a pontos rendszerezés - hogy az alapos, jól felkészült kutatót már ne is említsük.) Tehát a leltározás: a beérkezett, s kiállításra alkalmasnak talált tárgyra fehér olajfestékkel felírták a folyószámot, majd egy külön cédulára felkerültek a további adatok. Ez tartalmazta a lelet korát, méretét, anyagát, lelőhelyét, valamint az ajándékozó nevét. Emellett részletes leírást vagy rajzot adtak róla. Ezután az írnokhoz került a cédula, aki az előbb felsoroltakat bejegyezte a „törzskönyvbe". Az immáron leltárba vett darabokat pedig tokokban őrizték. (Szinte minden stimmel: a leltározás módja, a leírókarton adatai, készítése, legfeljebb néhanapján az írnok hiányzik . . .) Visszatérve a kiállításokhoz: csak bizonyos tárgyak és tárgycsoportok kaptak ismertető cédulát, mert mint Leszih írja „a múzeum részletes katalógust ad a látogató közönség kezébe". Jóllehet dicséri a „praktikus szekrények"-et, az egységes képet nyújtó, korszakonként elkülönített együtteseket, azonban kritikai megjegyzései is vannak. Nehezményezi, hogy ezt a bizonyos egységet megzavarja „egyes nagyobb kollekció" (Bubics-féle porcelánok, Dessewffy Terem, céhemlékek) - igaz, hozzáteszi, hogy „csak néha". Hasonlóan nem tetszik neki, hogy meglehetősen kevés az Abaúj-Torna megyéből származó anyag, s hogy a híres Csorna-féle gyűjtemény darabjai között „tószögi, zempléni, borsodi, svájci eredetű régiségeket is" fellelni. Egy rövid kis fél mondat erejéig kitör belőle a múzeumára büszke lokálpatrióta, amikor azt írja, hogy „. . .a megyei jellegzetes kultúrát nem látjuk oly élesen kidomborítva mint nálunk". Mindezek ellenére hasznosnak ítélte meg kassai tanulmányútját, bizonyítékul hadd álljon itt az a néhány sor, amelyeket a Miskolci Naplóban olvashatunk erről: „Mi nekünk miskolcziaknak igen jó példa a kassai múzeum, mert azt látjuk benne, hogy milyen lesz és milyennek kell lenni a mi múzeumunknak is annyi idő múltán."

12 Leszih jelentésének elején megjelölte tanulmányútja célját, pontosabban céljait. Ezek egyikével, a Borsod megyei leletek számbavételével foglalkozunk a következőkben. Megpróbálta összeírni a fellelhető összes régészeti tárgyat - nem csupán rajta múlott, hogy nem sikerült. Erre a munkára alaposan fel is készült, utánanézett a szakirodalomban meglévő feldolgozásoknak, így a Hampel József által megírt, s a mai napig is alapvető kézikönyvként ismert bronzkor-katalógusnak.

13 Az ebből kijegyzetelt, Bor-