A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 25. (Miskolc, 1987-1988)
TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Zimonyi Zoltán: Diákéveknek fejfa
Diákéveknek fejfa Az első „békeéveket", azt hiszem mi, háborús évjáratbeliek töltöttük a Földes Gimnáziumban. 1957 és 1961 között az iskola viszonylag nyugodt, kiegyensúlyozott korszakát élte. Az előző évfolyamokat fölkavarta a történelem forgószele, a háború, az újrakezdés, költözések, iskolaösszevonás, 1956 vihara. Bármilyen mélyre szántok is le az emlékezetembe, az izgalmaknak és az előző tipródásoknak nem találom a nyomait, a forradásokat sem, amelyek az öreg iskolák összevonását bizonyára fájlalták még. Az alma mater számunkra már csak e piros téglás, kívül-belül impozáns, tágas épület lett, nem a Lévay, a Fráter, Mikszáth vagy Széchenyi, hanem a Földes, amelyből tisztaság, rend, erő sugárzott. Ekkor még nem sejtettük, hogy diákéveink egy korszak záróköveként illeszkednek rá e gimnázium építményére. „A FÖLDES" megteremtője igazgatónk, Tok Miklós volt, s ő velünk zárta utolsó teljes iskolaévét, fél esztendővel utóbb tanácsi közszolgálatba lépett. Neve korszakot jelzett, s fogalommá vált. Ma is látom, amint a szünet diákhullámzása, lökdösődő moraja váratlanul elcsitul, s Tok Miklós pirospozsgás arca, alacsony termete ellenére is kitűnik már a folyosó végéről, út nyílik előtte, s ő jellegzetes tartásban, hátrakulcsolt kézzel, jobbra-balra nézelődő billegéssel közeledik. Jelenléte tekintélyt parancsolt, erős egyéniségétől, azt hiszem tartottak a tanárok is, különösen az órákra késve induló, rosszul fegyelmező, gyöngekezű kollégái, amit diákos kegyetlenséggel ki is használtunk, hisz tudtuk, hogy végső esetben sem mernek az igazgatóhoz fordulni. Tok Miklós szavai szólássá váltak, különösen „szép iskolánk jó hírneve"; szerette mondani, hogy „az igények és a lehetőségek szerint", „elébe kell mennünk a dolgoknak", „ha van rá mód és lehetőség". Tok Miklós rendelkezett valami különös képességgel, ami, mai divatos szóval „karizmatikus" személyiséggé tette az iskolában. Gyűlölt és rajongva szeretett személyiséggé, akinek a tekintélyét azonban senki sem vitatta. Elsősök voltunk, alig egy-két hete jártunk az iskolába, amikor egyik délután, a tanulószobai szünetben hozzánk lépett nevünkön szólított, édesanyánkról érdeklődött. Társammal meredten, dadogva elálmélkodva válaszoltunk, hisz maga az igazgató, iskolánkban az isten ereszkedett le hozzánk, szerencsétlenkedő elsősökhöz. Mintha megemelkedtünk volna, kihúzódzkodott bennünk a lélek. Történetesen mindkettőnk anyja pedagógus volt - általános iskolai tanítónő-, az érdeklődésben benne rejlett a pedagógusgyermekek iránti figyelme is, amiről később többször is meggyőződhettem. Ekkor azonban csak ámultam, hogy a kültelki iskola özvegy tanítónőjének a fiát így számon tartja az igazgató. E pillanattól családtaggá fogadott a Földes nagy közössége. Később is tapasztaltam, hogy igazgatónk tartást adott diákjainak, felcsavarta a büszkeségünket, elhitette, hogy figyel ránk, sokat vár tőlünk. A jelenléte húzóerő volt, ahogyan például az iskolai előadások, gyűlések előtt bevonulás közben oda-oda kérdezett: ugye hozzászólsz, várom a véleményedet!?
