A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 25. (Miskolc, 1987-1988)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Tóth József: Iskolateremtő iskola

„Iskolateremtő" iskola Tanítványainkat látva a televízióban, olvasva a sajtóban, szerepelve tudományos körökben és közfunkciókban, akaratlanul felvetődik a kérdés, vajon miért is volt „jó iskola" az a „Földes" gimnázium, amelyet az ötvenes években éppen te igazgattál, és ahol énmagam tanári botladozásaimat kezdtem. Hogy valóban „neves" iskola volt, ebben az állításban - legutóbbi beszélgetésünk során is - közös nevezőre jutottunk. Az utókor természetesen vádolhat bennünket nosztalgiával, személyes elfogultsággal, ennek ellenében csak azt mondhatom, hogy közös ítéletünk objektivitását felerősíti későbbi pályafutásom tapasztalata, amit az oktatásügy területén, mind a helyi, mind az országos felügyeleti munkában, valamint a tudományos kutatásban szereztem. Az igazolás egzakt tényeit azonban senki se várja tőlem, erre nemcsak a terjedelem szűkössége, de a megfelelő kompetencia hiányában sem vállalkozhatom, mindezért a fontosabb okokat impressziók keretében próbálom feltárni. Ha a fenti kérdést hirtelen nekem szögeznék, válaszom meglepően rövid lenne: azért tartom jónak azt a miskolci gimnáziumot, mert 31 éves koromig iskolába járhattam. Az elemit Túrán kezdtem, a polgárit Hatvanban, a kereskedelmit Pesten végeztem, az egyetemre a Pázmányra iratkoztam be, de már az Eötvösön fejeztem be, s ezzel még nem végződött be tanulásom, mert Miskolcon, a Földes Gimnáziumban tovább folytattam. Nem a pressziódra gondolok elsősorban, miszerint - a szakos ellátottság hiányai miatt - „egyszakos" tanár nem élhet meg még egy ilyen nagy iskolában sem, és ezért először a történelem, majd 1957-ben az angol szak felvételére kényszerültem, inkább gondolok az iskola légkörére, a tantestületi kollektívára, amely az oktató-nevelő munka alapvető normatíváit közvetítette számomra, amelyekre az egyetem egyáltalán nem készített fel. Olyannyira ifjú voltam, hogy amikor 1953 augusztusában a tanári poszt elfoglalására jelentkeztem, a Cerberusként vigyázó pedellus nem engedte átlépni a vörös téglás épület küszöbét, hivatkozva a rendtartásra, miszerint diákok az iskolát csak szeptembertől látogathatják. Itt rend és fegyelem van-gondoltam, s csak idősebb kollegámnak, Timon Tivadarnak sikerült kimenteni kirekesztettségemből. Első benyomásom asszociálódott azzal, amivel diákéveim alatt találkoztam a porosz hagyományú iskoláinkban, s amit a háború militarilizálódó hatása csak felerősített, vagyis az iskolában ne a tudás tisztelt fellegvárát, hanem az intézménytől való félelmet lássam. Ennek hátterében érthető, hogy remegő szorongással mentem végig a földszint tágas folyosóján, ahonnan az igazgatóság irodái, a tanári szoba és a könyvtár nyíltak. Az igazgatói irodában kellett a tanári posztra felesküdnöm. Az esküszöveg komorsága szinte feledtette velem a megelőző feszültséget, és nevető inger vett rajtam erőt, hisz most döbbentem rá igazán, hogy ezek után tanár leszek. Ünnepélyes határozottságod azonban komolyságra késztetett. Téves az a nézet, miszerint az ötvenes években tisztább volt az iskolákról alkotott