A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 24. (Miskolc, 1986)

MUZEOLÓGIA - KÖZMŰVELŐDÉS - Megnyitóbeszédek Kunt Ernő: A múlandóság szobrai című fényképkiállításán: Janó Ákos (Sárospataki Képtár, 1985. október). Ujváry Zoltán (KLTE Könyvtára, Debrecen, 1985. december).

A temetkezési hagyományokhoz való szívós ragaszkodás általános a világ minden népénél. Az emberiség egyik közös hiedelmének tekinthető az, hogy a temetési szertartás nagymértékben meghatározza a halott további sorsát és túlvilági életét. A halottról és a túlvilágról való elképzelés évezredek folyamán majdcsaknem azonosnak mondható. Évezredek folyamán a halotthoz fűződő rítusok rendkívül szívósan megőrződtek. Az öt világrész népeinek halotti szokásai pszichikailag egymásba kapcsolhatók. Alapjául szolgál az a hit, hogy a lélek elhagyja a testet és abban a pillanatban a halott az élők társadalmát. Számos rítus bizonyítja, hogy már az ősember hitte a túlvilági életet. A közelmúltig ismeretes volt az a szokás, hogy a sírban elhelyezték a halott legfontosabb tárgyát, amire a halál után szüksége lehet. Alig néhány évvel ezelőtt a néprajzgyűjtők meglepő szokásgyakorlatot figyeltek meg egy magyar faluban: a sírra bizonyos ünnepeken ételt tettek a halott számára. Évezredes szokásra megy ez vissza. Az egyiptomi őskultuszban a sírt úgy rendezték be, mint egy valóságos házat, hogy a halott jól érezze magát benne és minden szükségét kielégíthesse. Vannak olyan országok, ahol nincsenek temetők. A halottat a vízbe vetik, vagy elégetik. Mindenütt azonban, ahol a halottat eltemetik, a sírt, azt a helyet, ahová elhelyezik, valamivel megjelölik. Ez olykor csak egy kő, egy tábla, az európai népeknél szinte kivétel nélkül fából, vagy kőből, márványból készült sírjel. A katolikusoknál mindig kereszt. A református, evangélikus és unitárius vallásúak temetőikben fej fákat állítottak mindenütt Európában. A magyar temetők fejfái már korán feltűntek a külföldi utazók előtt. 1580-ban egy belga teológus írja, hogy a Tisza menti református temetőkben „zászlókkal lobogó dzsidáknak és fejfáknak a sokaságát" látta. A sírra tűzött kopját ősi szokásnak tekintik a kutatók, hangsúlyozva, hogy a kopja, a lándzsa és ehhez hasonlók a legrégibb fegyverek. Székelyföldön még a múlt század második felében is úgy temették a férfiakat, hogy a temetési menet élén egy lóhátas ember kezében egy lefelé fordított kopját vitt, amit a sírra tűzött. Ösi fejfáinkra Solymossy Sándor vetett föl több fontos gondolatot. Az alföldi református temetőkre csónak alakú sírjel volt a jellemző. Ezek a feltételezések szerint ősi hitképzetek elemeit őrzik és olyan sajátságos temetkezési formát, amelynek nyomai a finnugor együttélés korába nyúlik. Úgy vélték, hogy a másvilágot nagy vizeken át lehet elérni, ahová a halott valamilyen vízi járművön ért el. Erre a legegyszerűbb eszköz egy fa törzséből kivájt csónak volt. A síron, a föld felé emelt sírjellel a koporsó alakját - a csónakalakot - utánozták. A felső részén a fejfa a csónak orrának megfelelő csúcsban végződik és amelyre különböző bevágásokat, díszítéseket tettek, hogy azok az elhunyt emberi vonsait jelöljék. Az emberi múlandóság számos más emlékjelével is találkozunk a temetőkben, mint ahogy azt a bemutatott képek mutatják. A fatönkös, oszlopos, táblás fejfáktól a vas- és kőkeresztekig a legkülönbözőbb változatokat láthatjuk. Sajnos, a szép, régi sírjeleinket - mint ahogy Koczogh Ákos írja - a temetőinkben egyre inkább felváltja a drága, hazug műmárványos, habarcsos, cementes, betonos többnyire ízléstelen - síremlékek sokasága. Talán ilyen szempontból is fontos ez a kiállítás: láthatóvá válik egy nemesen egyszerű, gondolatokat, fájdalmakat, gyászt és olykor bölcs életfilozófiát sugárzó jelek együttesén, hogy mit veszítünk örökre, visszavonhatatlanul. Kedves Közönség! Az elmondottakban csak felvillantottam egy-két elemet a temetés szokásköréből, mintegy hátteréül annak, amit itt láthatunk. A kiállítás képei ugyanis nemcsak egy szakmai témakör dokumentumai, illetőleg nem csak azok. A kiállító Kunt Ernőt sokan személyesen ismerik körünkben. A bemutatás azon-