A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 24. (Miskolc, 1986)

MUZEOLÓGIA - KÖZMŰVELŐDÉS - Végvári Lajos: Gyémánt Lászlóról

ságból különböző részleteket, töredékeket, „morceau"-kat hasítanak ki festőink és ezeket mintegy belülről átfűtve, dramatikus szituációkká alakítják. A Gyémánt-féle „valóságdarabok" természetesen nem olyanok, mint a 100 év előttiek, áthatja őket az avantgardizmus szelleme. Gyémánt szürrealista „trükkjei" közé tartozik, hogy - különösen az újabb időben - hangsúlyozza hagyománytisztelő „ókonzervatív" jellegét. Ez a „konzervativizmus" nem más, mint a mesterségbeli rutinná vált gyakorlat, méghozzá oly módon, hogy a rutinosság a tartalom rovására szembetűnő. Gyémánt festészetében nem a XIX. sz. mindenáron eredetiséget hajszoló szemlélete munkálkodik, hanem egy olyan „ready made"-re törekszik, amelyet a művészettörténetből és a modern akadémizmusból szűrt egybe. Gyémánt tehát abban örököse az avantgardizmusnak, hogy mesterségbeli tudását az ironikusan felfogott akadémizmus formájában juttatja érvényre. A Rauschenberg szemléletén átszűrt (s ugyanakkor ezt a látásmódot kritizáló) eszközökkel valósítja meg ekkor készült képeit. Természetesen ez a megfigyelésem afféle művészettörténeti allegória, de semmiképpen sem kétségbevonhatatlan tény. Gyémánt a 60-as évek közepére lelkes közönségre talált. Különösen a fiatalok rajongtak érte, akik nem csupán sajátos kifejezési gyakorlatát, hanem életformát, magatartásbeli útmutatást modelleztek az ő művészetéből. így lett Gyémánt László a kispolgárok szemében, „elátkozott művész", a popgeneráció egyik példaképe. Kollégái és rokonszellemű művésztársai hiába rendeztek különböző happeningeket, ez nem okozott olyan messze gyűrűző botrányos felháborodást, mint Gyémánt konzervativizmusba csomagolt, a múlt századi „dandy"-ság látszatát keltő extravaganciája. Gyémánt viselt dolgai a köztudatban mindig összekeveredtek Salvator Dali tetteivel. Holott Gyémánt „dalizmusa" csak látszat, ez a „konzervatív avantgárd" valójában rajongó, érzelmes kamasz maradt a lelkében, aki titokban hitt abban, hogy a művészet eszköz a világ megváltására. Persze okosságával azt is tudta, hogy romantikus „attitűd" ez, s ennek képi kifejezését is létrehozta. így jött létre óriás méretű rajza, „Ikarusvariációk" c., amelyben az antik mítosz a középkor aszkétikus világába dermedve az egzisztencialista filozófia pesszimista tragikumának jelképévé kristályosodott. Ez a nagyszerű rajz a fiatal művész vagy inkább a művészi fiatalság „hattyúdala". Utána a kétségbeesett kiútkeresés, sőt a lépték elvesztése következett. Az önmagával vívódó művész úgy érezte, hogy számára az egyetlen kiút az ország elhagyása. Olyan atmoszféra megtalálásában reménykedett, amelyben zavartalanul alkothat. Ebben a reményében azonban hamarosan csalódott, pedig Angliában majd Ausztriában komoly művészi sikerei voltak. A magány és a társtalanság elviselhetetlen rémként nehezedett rá, nem találta meg éltető közegét, azt a világot, amely őt nagy vállalkozásokra serkentse. A tíz éven át tartó külföldi tartózkodás valójában száműzetés volt Gyémánt számára. Azt tapasztalta, hogy a nyugati társadalom manipulált világa romantikus alkatának nem felel meg. Ez az új környezet melankolikus meditációra és rezignált megállapításokra inspirálta. így jöttek létre az olyan művei, mint „Az út vége", mely jelentős szerepet foglal el a fogyasztási társadalomról szóló művészeti alkotások között. Gyémánt egyre inkább befelé fordult. Létrehozta önarcképeinek sorát, a kivetettségnek és a társtalanságnak a szuggesztív dokumentumait. Lírai művek ezek, amelyeket a fotográfiai szemlélet segítségül hívásával akart objektiválni. Ezzel magyarázhatók műveinek monokron tónusai és minden részletre kiterjedő precizitása. Gyémántnak szüksége volt a küzdelemre, azokra a szituációkra, amelyek lázadásra inspirálták. Boldogtalan volt, hogy hiányoztak azok az ellenségei, akiknek bizonyítani akart. Azért jött haza, hogy képességeiről és szándékainak emelkedettségéről meggyőzze a benne kételkedőket. Hazatelepülése azonban nem úgy sikerült, ahogy remél-