A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 24. (Miskolc, 1986)

MUZEOLÓGIA - KÖZMŰVELŐDÉS - Végvári Lajos: Gyémánt Lászlóról

Gyémánt Lászlóról Közel harminc év távlatából is világosan emlékszem arra a riadt, egyszersmind magabiztos fiatalemberre, akivel a Képzőművészeti Főiskola felvételi bizottsági tagjaként ismerkedtem meg. Ebben az időben az elméleti tanárok a felvételre esélyes növendékekkel elbeszélgettek, hogy informálódjanak tájékozottságukról, intelligenciájukról. A Gyémánttal való beszélgetés különbözött a többitől, mert szinte aszkétikus figurája, mélabúba csomagolt önbizalma és panaszos hangja arra késztetett, hogy elsősorban személyiségével és sorsával foglalkozzam. Mintha nem volna azonos önmagával, olyan tárgyilagossággal beszélt önmagáról, korán elpusztított apjáról, nagyszüleiről és merkantil-grafikus mostohaapjáról, akivel sok konfliktusa volt. Ezzel magyarázható, hogy egy írásomban - Thomas Mannt plagizálva - a gondok gyermekének neveztem. A beszélgetés idején Gyémánt már betöltötte a 22. életévét. A nála egy évvel fiatalabb Lakner László és Szabó Ákos ekkor már negyedik főiskolai évüket kezdték el. Ez a tény nem mellőzhető, mert részben magyarázza Gyémánt későbbi társtalanságát, a vele rokon törekvésűektől való izoláltságát. Sorsát két további fontos motívum is alakította. Az egyik: nem lett Bernát Aurél növendéke, mint Lakner, Szabó, vagy Kóka, hanem Hincz Gyula osztályára került. Hincz művészetéből és korrektúrájából nem következett olyan magától értetődően az a művészi felfogás, amit Csernustól kezdve a jelentősebb tanítványok ellenkező tisztelete formált a nagy tekintélyű Bernáth mesterrel szemben. Hincz jóval megértőbb mesternek bizonyult, és el tudta viselni a tőle távolálló művészeti próbálgatásokat is. Sőt, arra is képes volt, hogy a felfogásával ellentétes törekvésű tanítványokat a saját út végigjárására biztassa. (Ez különböztette meg Hincz pedagógiáját akkori kollégáitól, Domanovszkytól, Fónyitól vagy Szentiványitól.) Gyémántnak tehát nem kellett küzdenie mestere ellen, hanem szabadon kibontakoztathatta képességeit. A másik meghatározó motívum a művészi előd, vagy ünnepélyesebben szólva a példakép kiválasztása. Csernus Tibor főiskolás korában felfedezte az amerikai Ben Shan művészetét, s ez az érdeklődés évekre meghatározta a Bernáth-osztály növendékeinek törekvéseit, sőt ideológiáját. Gyémánt túllépett a szociográfiai elkötelezettségű kínálaton és Salvator Daliban találta meg művészi példaképét. Ez a választása a továbbiakban sok gondot okozott neki, mert Dali - mint annyi más szürrealista - a mű fogalmát kiterjesztette az életvitelre, a magatartásra is. Ez pedig a mi akkori körülményeink között nem volt utánozható: egyébként is, Gyémánt jellemének ismeretében a Dali iránt érzett rajongást sokkal inkább kamaszos nosztalgiának, semmint valódi célkitűzésnek ítélem. Gyémánt nem kereste a botrányokat, ami nem jelenti azt, hogy főiskolai évei konfliktus nélkül teltek volna el. A festőtanárok nagy része idegenkedve nézte az év végi kiállításokon bemutatott munkáit. Az ekkor már társtalan Gyémánt szövetkezett a vele sokban idegen felfogású növendékekkel (például Deim Pállal) és egy heves ellenérzést kiváltó kiállítást rendeztek a főiskola KISZ-klubjában.