A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 23. (Miskolc, 1985)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Tok Miklós: A selmeci akadémiai ifjúság mozgalmai (második közlemény)

cot adtak a túlnyomóan szlovák lakosságú megyék, amellett, hogy ezen a területen száztízezer főnyi nemzetőrség is szolgált; a budatini csatánál a beözönlő seregben harcoló legfeljebb 800 főnyi szlovák egységet legalább négyszeresen múlta fölül a magyar seregben küzdő szlovákok száma; az ősz folyamán a bánya- és kohómunkások önkéntes, hadba vonulását a termelés biztosítása érdekében több ízben korlátozni kellett; 1849 januárjában négyszáz úrvölgyi és körmöci bányász és favágó mentette meg (Patera vezetésével) a bekerítéstől, egy régi bányavágat újranyitásával Aulich tábornok honvédseregét; a legendás hírű branyiszkói áttörésnél Guyon négyezer fős seregének zömét a bányavidék, főként szlovák újoncai adták, s Erdősy selmeci kegyesrendi pap szlovákul buzdítva vezette rohamra a 33. zászlóaljat, a tüzérséget pedig a selmeciek (köztük zömmel akadémisták) alkották. Windisch-Grátz jelentése így hangzik ekkor Bécsbe: „ ... a szlovákok, kivált Észak-Nyugaton, nem ébredtek nemzeti öntudatra, sőt több vidéken a felkelőkkel tartanak, s általában véve egészen semlegesen és közönyösen viselik magukat a jelen küzdelemben."

1 5 A bányamunkások helyzetével kapcsolatban azt a reményét fejezi ki az 1848-as közgyűlés által kiküldött „illetékes szakosztály", hogy a bányamunkások jövője „a kivívott jogegyenlőség és a munka s tőke közti arányos nyereségmegosztás alapján legalább megközelítőleg olyképpen fog biztosíttatni, miszerint édes hazánk a proletariátus tanyájává sohase válhassék!" Bár az értekezletet követő hónapok politikai fejleményei az akkor a bányapolgárok és az ifjúság által megfogalmazott helyes célok megvalósulását nagyrészt hosszabb időre elodázták, a magyar kormány, és elsősorban Kossuth pénzügyminisztériuma e célok megvalósítását nemcsak maga elé tűzte, hanem annak érdekében meg is tette, ami a körülményekhez képest tőle tellett. Különben ez az időszak a bányászati viszonyok terén is forradalmi változásokat, olyan strukturális átalakulást hozott, amelyben egy már hosszú évtizedek óta érlelődő történelmi folyamat eredményei nyertek kifejezést. Megfogalmazódott, hogy a törvényhozásnak, a kormánynak az anyagi jólétre különös gondot kell fordítani, mert „a szabadság" egyedül az ember boldogítására nem elég!

16 A nagy körültekintéssel elkészült 1849. évi költségvetés megvalósításának is, mint mindennek, véget vetett a fegyveres harc kibontakozása. A katonai helyzet megromlása következtében az egyetemi ifjúság is hadba vonult, nem egy helyen tanárai biztatására, sőt azok vezetésével. A fegyveres harc kibontakozása, a nemzet élet-halál harcának megindulása egyelőre véget vetett a felsőoktatás ekkori önálló történetének is. Nem ok nélkül mondta Petőfi már a népiskolai törvényjavaslat országgyűlési vitája idején: „Elhagyhatnátok most azt a nevelést, mikor azt sem tudjuk, lesz-e kit nevelni, vagy sem!" A szabadságharc bukását követő Bach-korszak idejét azután az akadémián folyó tanítás és annak Magyar Irodalmi Köre is megérezte, amennyiben az abszolút kormány, valószínűleg besúgások következtében, „az örömünnepek" tartását is betiltotta, nehogy a kör tagjai politikai vonatkozású beszédeket tarthassanak, s nemzeti szellemükkel hassanak a közönségre. Ezáltal a kört elszakította a polgárságtól. Ezen tiltás következtében azonban az összetartás és együttérzés a kör tagjai között annál jobban fejlődött. Egymásnak dolgoztak, egymást lelkesítették csupán, s közösen osztoztak a nemzet bajában. Hogy mily örömmel és készséggel támogatták a gyűléseket, bizonyítja az 1857. évben hozott határozat, mely szerint a tagokat nem kényszerítették a gyűléseken való részvételre, mégis mindnyájan ott voltak. Később a provizórium idejében a kis társaság szabadabban kezdett lélegzeni. A kormány nem vett már mindent észre, így az örömünnepeket is újra megtarthatták.

17 1850. január 2-án, amikor az akadémia kapui újból megnyíltak, minden oly módon maradt, mint volt a szabadságharc előtt. A hallgatók nehezen gyülekeztek: még 1850 augusztusában is mindössze 83 bányász—kohász és egyetlen erdész volt Selmecen. Soku-