A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 23. (Miskolc, 1985)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Kamody Miklós: A hazai közlekedés múltjából

szolga kezébe kürtöt ne adják, hanem a postilió tartozik nyakába hordani ki is amidőn előtte az úton járók közül Ollyanokat láttand a'kik kivált szoros helyeken szapora menetelit akadályoztatják megfúván jelt adgyon azoknak kitéríttetésére, a'hol penig a szoros utak hosszasak lévén, ha másokot nem látna is, ottan a postális kürtöt megfújják, hogy az úton járók azt meg halván, kivált a valós utakban ne ereszkedjenek, míg a posta által nem megyén. Observai tassa (biztosítsa) azt is főpostamesterünk, hogy az hol magunk személye szerint táborban vagy quartélyban lenni fogunk, a jövő s menő postiliok ottan az kürtöt meg ne fújják, hanem csendességgel menjenek és jöjjenek, kivévén ha örvendetes hírekkel jőnek." íme a kitérítés célszerű szabályozása, a megkülönböztető jelzés használatának előírása és a céltalan kürtölés tilalma. Egy másik pontban feladatául teszi a fejedelem a posta vezetőjének, hogy az utakat, hidakat a vármegyékkel javíttassa ki, mert azok törvényileg vannak arra kötelezve. A vármegyék azonban akkor sem, de később sem törődtek az utak karbantartásával: hiába adott ki III. Károly újabb szigorúbb pátensrendeletet 1712-ben, a század közepén is az adózó népre hárították az útjavítást. A jó utakra pedig szükség lett yolna, mert a kereskedelmi élet fellendülése Mária Terézia uralkodása alatt jobb úthálózatot igényelt. Az 1751-ben megindult közúti személyszálítás, a menetrendszerű delizsánsz folyamatosan minden főútvonalat, így a Buda-Eger—Ónod—Tokaj—Kassa közöttit is igénybe vette. Amikor 1768-ban az ónodi és keresztesi postamesterek panaszt tettek a Helytartótanácsnál többek között a hidak, utak állapotának elhanyagoltsága miatt, a megye ugyancsak mentegetőzött és a két panaszkodót hibáztatta, miért nem szervezik meg az útjavítást a helyi lakosság közreműködésével. A század közepén, 1755. január 18-án kelt Borsod megyének egy statútuma, mely a megye útjain történő közlekedést szabályozta, különös tekintettel az akkor is legnagyobb gondot és előrelátást igénylő előzésre: „Hogy ha üres szekérnek terhes szekérrel történik az úton szemközben menni — mondja a statútum —, tartozik az üres szekér a terhes szekérnek kiállani. Ha pedig terhes szekér után üres szekér vagy kocsi talál menni, tartozik a terhes szekér addig megállani, míg az üres szekér, vagy kocsi mellette elmégyen Ha pedig két kocsinak esnek egymással szemközben menni minden convenientia (egyetértés, következtetés) azt hozván magával, hogy alcisebb rendű a nagyobb rendű elől kitérjen, de ha az illendőséget és emberséget nem akarná is observalni (gyakorolni) legalább a fele utat másnak hagyni tartozik. Nem különben ha két terhes szekér találna is szemközben menni egymással, egymásnak fél utat adni tartozik." A század második felében azért valami történt az utak ügyében a megye és Miskolc város területén, mert 1768 januárjában a megye alispánja Vizeki Talián András a Helytartótanácshoz benyújtott felterjesztésében jó megyei utakról, kőből épült hidakról tesz említést: „amelyeket a vármegye több ezerből létesített . . .." A közlekedés részletesebb szabályozása az 1825-ben beindult új típusú delizsánsz és a magánvállalkozásban közlekedő gyorskocsik tapasztalata alapján alakult, tökéletesedett egységes országos szabályrendeletté. A magyar útviszonyokban csak 1851-től kezdve mutatkozik némi javulás. Ebben az évben valamennyi közutat állami kezelésbe vettek és ha lassan is, megindult az útépítés és a rendszeres karbantartás. Az új utakon is szükségesnek tartották a postajáratok elsődlegességének biztosítását, amelyről az 1864-ben kiadott „Osztrák postaügy" c. kézikönyvben ez található : „Postakocsik kitérése: Minden postamenet elől minden más szekér vagy járműnek ki kell térnie, még pedig a könnyű szekérnek az egész kerékvágásból, a nehéz szekérnek pedig lehetőleg annyira kitérni, vagy megállapodnia kell, hogy a posta mellette elhalad-