A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 23. (Miskolc, 1985)

MUZEOLÓGIA-KÖZMŰVELŐDÉS - Kováts Tibor: Tízszögletű intarziás dohányzóásztal

Tízszögletű intarziás dohányzóasztal Az intarziás munkák alkotójukkal szemben igen magas technikai és esztétikai igényt támasztanak. Az asztalosmunka minden szakmai ismeretét, igen sokrétű anyagismeretet kíván az ilyen jellegű munka. Ez az intarziás asztalka - iparművészeti jellegű tárgy — magán hordozza mindazokat a sajátságokat, amelyekkel a hasonló technikájú tárgyak rendelkeznek. Megtalálható rajta csont, gyöngyház, teknőc, illetve különböző anyagú és színű fafumérberakások. Az asztalka meglehetősen leromlott állapotban volt. Ez a restaurátori munka szempontjából elsősorban a különböző anyagok ismeretét kívánja meg, azok pótlását, műanyagok alkalmazását, másodsorban manuális készséget kíván a restaurátortól. Az intarzia keletkezésének története a régi keleti kultúrnépek korába vezet: az asszírok, egyiptomiak és perzsák bútoraikon falékítményeket alkalmaztak. E díszítési modort a görögök és rómaiak is átvették. A középkorból is maradtak fenn intarziamunkák ládákon, kazettákon és egyes ülőbútoron. A reneszánsz korban az intarzia már nagy teret hódított, főleg az olaszok voltak nagy mesterei. A korai reneszánszban az intarziát főleg az egyházi tárgyak díszítésére használták. A XVIII. században divatba jött az ébenfába rakott elefántcsont-intarzia is kazettákon, szekrényeken és többféle apróbb bútordarabokon alkalmazták. Olaszországból átkerült az intarzia Németországba és Hollandiába is. Általánossá mégis csak a XVIII. században vált. Ekkor már tájképes, sőt történelmi jeleneteket megörökítő intarziát is alkalmaztak. A XVIII-XIX. században beállott stílusváltozásokat az intarzia túlélte, Franciaország és Spanyolország megtartotta vezető szerepét e téren. A faanyag színe, rajza nagyban befolyásolja az ékítmény hatását, tehát nagy gondot kell fordítani az anyagok összeállítására. A durva alapba mindig szabad finom szövetű intarziát tenni, de fordítva soha. Lehetőség szerint mindig csak természetes színű fákat alkalmaznak. Általában szabály az, hogy a világos elemek ne legyenek uralkodók. Ébenfában jól hat az elefántcsont-intarzia, míg fordítva túl kemény a hatása. Néha a fát fémekkel, teknősbékahéjjal, gyöngyházzal, szaruval preparált zselatinnal, sőt féldrágakövekkel díszítik. A teknősbékahéj-berakáshoz a tengeri teknősbékák hátpáncélját dolgozzák föl táblákká. Gyakran „bélelik",: vörös vagy zöld színű papírt, csalánszövetet vagy selymet ragasztanak mögé. Enyvezés előtt a lemezeket zsírtalanítják. Az összeömlesztett teknősbékahéj úgy készül, hogy az apróbb darabokat egymás mellé illesztik, majd itatós alatt pákával megömlesztik. Az intarzia rajzában szükséges árnyékolásokat pácolással és égetéssel érik el. A pácok lehetnek: egyszerű pác, kettős-szalmiákszeszes — és diópácok. Az égetést forró homokban végzik, rövid időre beágyazzák, s a kívánt tónusváltozást így érik el. Csiszolást habkőporral, az ébenfát finomra reszelt faszénporral, a fémek-