A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 22. (Miskolc, 1984)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Balázs Géza: A cserépfalui díszes fafaragó korszak vége

amelynek dolgában a többi település sem marad el Cserépfalu mögött. A bükkzsércieket gaggancsosoknak nevezik (szerették a galuskát), a cserépváraljaiak egyszerűen malacok (,,olyan piszkosak, mint a malac"), a noszvajiak a szuszinkások (aszalt gyümölcsről kapták nevüket). Az asszonyválasztásban a következőképpen különülnek el egymástól a falvak egy noszvaji adatközlő szerint: „Aki szép lányt akart venni Bükkzsércre ment, aki kurvát, Cserépfaluba, aki pedig dolgos lányt, az Noszvajra."

2 Lajos Árpád egyik tanulmányában foglalkozott a Hór-völgyi, pontosabban cserépfalui díszes fafaragással.

3 Kialakulása okát a gabonatermelő táj szűkösségében vélte fölfedezni, írásában főként archaikus anyagot dolgozott föl: a két világháború közötti és a közvetlen felszabadulás utáni állapotot reprezentálják sorai. Az általa leírt eszközök, eljárások nagy részét húsz évvel tanulmánya megjelenése után már nyomaiban is alig lehetett fölfedezni. A hagyományos fafaragás átalakult: eldísztelenedett, egyszerűsödött, egyes eszközök végleg a múlté lettek. A híres cserépfalui fafaragó családok idősebb tagjai mind a mai napig űzik elődeik mesterségét. A legnagyobb fafaragó családok a következők voltak: Kósik, Tóth, Bodnár, Boros, (Poshadt) Tóth, Erdős, Szabó, (Pampuska) Tóth, Madarász és Boldizsár. Ezeknek a családoknak az éves munkarendje is a fafaragásnak rendelődött alá. Bár szinte mindenki azt hangoztatta, hogy a fafaragás kiegészítő, „szabadidős" tevékenység volt (divatos szóval mellékfoglalkozás), megfigyelhető, hogy az éves munkarendben szinte főszerepet játszottak. Ősszel kellett a fát beszerezni. Októberben, novemberben vásárolták a fát a kisiparosok is. A tél volt a fafaragás legfontosabb időszaka. Ekkor bizonyosan „főfoglalkozássá" lépett elő. A legnehezebb munka a fűrészelés volt. (Az első fűrészgép a 30-as években jelent meg a faluban, de sokan még ma is kézzel fűrészelik deszkává a fákat.) Télen megindult a kaszakocsok készítése, a kapanyelek, kaszanyelek nagyolása. Tavasszal került sor a finomításra. Ilyenkor azonban bizonyos háztartásokban (családoknál) megoszlott a figyelem a vetési munkálatok, a szőlőbeni munka és a faragás között. Áprilisig—májusig folyt a kapanyélkészítés, hiszen addig volt a legnagyobb keletje. Közvetlen aratás előtt nőtt meg a kaszanyelek, kis- és nagygereblyék iránti igény. Nyáron, aratáskor a jármokat keresték, s nagy szükség volt a létrákra, petrencékre. Aratás után kelt el legjobban a seprű. Mondták is: „Mezőkövesd régen több seprőt elfogyasztott, mint ma fél Magyarország!" Ez a hagyományos munkarend nagy vonalakban mind a mai napig tartja magát, bár a szükségletek közül néhány megszűnt, néhány pedig minőségileg átalakult. A fafaragók többsége ma is megrendelésre készíti a szerszámokat. Csak akkor lát munkához, ha tudja, hogy el is kelnek. A fafaragó családok mindegyikénél a fészerben, színben, kamrában, műhelyben vagy ritkán az eresz alatt mindenütt ott áll a legfontosabb munkaeszköz, a vonószék. (A Lajos Árpád által leírt barokk vonószékre még csak nem is emlékeznek.) A főbb szerszámok a következők: kétnyelü kés (a nagyoláshoz), csapatózsinór (a fűrészeléshez), simító (a nyél finomításához), fürész (a leléceléshez), kés (a ledaraboláshoz), „szuronyból készült" mintázókés, csillagozó (a díszítéshez), füstölő (a kocs füstöléséhez). Az egykori gazdag díszítésnek ma már csak két igen szerény változata figyelhető meg. Az egyik elterjedt és gyakran használt díszítési mód a gőzölés, amellyel a kaszakocsot ékítették. Sávokra szaggatott ronggyal becsavarták a kifaragott, kész kocsot, azután az udvaron a füstölőhordóban füstölték, gőzölték. A rongy által befedett helyen a kocs fehér maradt, a többi rész megbarnult, bevörösödött. Ezt a díszítőeljárást egyébként a régi Cserépfaluból nem jegyezték föl, noha valószínűleg ősi, hagyományos eljárásról van szó. Az adatközlők mindegyike fontosnak érzi ezt a díszítést, mert a vásárlók sokkal inkább