A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Tóth Péter: Borsodi és miskolci ötvösök mesterjegyei 1820-ból

Borsodi és miskolci ötvösök mesterjegyei 1820-ból Borsod megyében élő és dolgozó ötvösökről - miskolci céhük 1836-ban történt megalakulásáig - a szakirodalom meglehetősen keveset tud. Kőszeghy Elemér szerint a XVI XVII. században már élnek Miskolcon ötvösök, sőt ír két lemezkéről is, amelyek 1775-ből és 1825-ből valók, s állítólag a miskolci ötvöscéh hagyatékából kerültek elő; nem látja azonban bizonyítottnak, hogy ezekben az években valóban lett volna céhük az ötvösöknek Miskolcon.

1 Mindössze három olyan mesterjegyet közöl, amelyek bizonyosan miskolci ötvösöktől származnak: Szétsi Lászlóét (1739-ből), Szombati Ferencet (az 1750-es évekből) és Lettner Sámuelét (1850-ből); ezenkívül említést tesz két, valószínűleg miskolci próbabélyegről is 1849-ből és 1850-ből. Ez utóbbiakat azért tartja miskolciaknak, mert rajtuk egy búzakalászt (? ) tartó kéz látható, amely Miskolc régebbi címerére (álló hajdú, amely baljában szőlőfürtöt, jobbjában kalászokat tart) emlékezteti őt. Más Borsod megyei helységben élő ötvösről pedig egyáltalán nincsen tudomása.

2 Természetesen Szendrei János, a magyar ötvösművészet kiváló ismerője is nagy figyelmet szentel a miskolci ötvösöknek. A XVI- XVII. századból kettőt név szerint is említ, s kivonatosan ismerteti a Szétsi László elleni pert, amelyre Kőszeghy Elemér is hivatkozik.

3 Leírja továbbá azt a két lemezt, amely talán a miskolci céh hagyatékából származik, s amelynek alkotói Vásárhelyi Márton és Szabó Mihály; közli e lemezkék rajzát is.

4 - További, csak általa említett miskolci ötvösök: 1764-ből Dalnoki Nagy Pál, 1767ből Sziráki Ötvös György, 1783-ból Márton János, 1786-ból Karvasics Ádám, a XIX. század elejéről Fűzi Sámuel, Nagy Ferenc és Bacs Sámuel, végül pedig 1825-ből Hofman Henrik és Vozári Dániel.

5 Az elmondottakból kiderül, hogy a kutatók eddig inkább a múzeumokban őrzött tárgyi emlékeket vizsgálták, a levéltárak iratanyagát kevésbé vették figyelembe, holott az abban rejtőző adatok páratlan lehetőséget kínálnak ipartörténet-ismereteink bővítésére. A XVI. század közepétől nagy számban maradtak fenn dézsmajegyzékek, amelyek egy-egy település összes tizedfizető jobbágycsaládja családfőjének a nevét megőrizték. E nevek között feltűnően sok a mesterségnév, s figyelembe véve az akkori névadási szokásokat, az ilyen nevet viselők feltehetően gyakorolták is névadó mesterségüket. A borsodi mezővárosokban kezdettől fogva találkozunk ötvös vezetéknevű tizedfizetőkkel. Sajószentpéteren például 1548-ban Michael Eöttwes, 1576-ban Georgius Eottwos, Stephanus Eottwos és R(elicta) Eotwosné fizet gabonatizedet.

6 S hogy közülük valaki valóban a neki nevet adó mesterséget űzte, arra a vármegyei iratanyag szolgáltat nyilvánvaló bizonyítékot. Az 1570-ben, Szent Egyed apát ünnepét követő szerdán tartott közgyűlés menetéről szóló jegyzőkönyvi töredékhez van csatolva egy nyilatkozat, amelyet Kisfaludi Sebestyén felesége, Anna asszony nyújtott be előző férjének, néhai balaythy Györgynek a testvére, Tamás ellen. A nyilatkozatban Anna asszony egyebek között az alábbiakat követeli: „.. . a mykor az Ur Isthen engemeth az szegeni meghholth Balaythy Geörgnek byrth wala, chynaltattak wala énnekem Zenth Pétert egy partha eöweth keöz ezewsthbeöl kyt az en szegény megh holth atyamtul maradom gyewrewn waltottak wala megh, eöth arany wagyon benne, weres kew wagyon benne, es az my weygett attak az eöthweösnek az gyewrewth. Énnekem azerth sem partha eöwem, sem gyewrewm. Azerth az en gyewrewmet es az partha eöwben walo rezemet kewanom thewle, kyt az en szegen megh holth uram testamentombanys meg hagyoth . . ."

7