A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Nagy Géza: Adatok Karcsa cserekereskedelméhez

Az első világháború előtt mindenütt, a két világháború között pedig majd minden házban ott volt a családok házi patikájában a pióca, melyet a piókás embertől szereztek be. A piókás ember a Bodrogköz sásas, sekély vizeiből fogta ki „árucikkét" úgy, hogy maga beállt a vízbe térdig, combközépig és a piócák beleragadtak lábaszárába. Ezeket azután leszedte a lábáról és üvegbe rakva vitte árulni a faluba vagy ő, vagy a felesége. A faluban „Piókát vegyenek!" kiáltozással adott hírt érkezéséről. Áruját közös megegyezés alapján szalonnára, zsírra, lisztre, burgonyára, esetleg tyúkra cserélte. Csak több piócát adott el egy családnak, egyért sohasem bontotta ki üvegjét. Gyalogszerrel járta a falu utcáit, s kínálta portékáját. Lakhelyére vonatkozólag már nem lehetett információt szerezni. Érdekes azonban az, hogy bár a Karcsa nádas partján könnyűszerrel hozzá lehetett volna jutni a piócához (a fürdőzőkbe sokszor beleragadt), mégsem foglalkozott senki a fogásával, mert azt tartották, hogy csak azzal eredményes a gyógyulás, melyet a „piókás emberiül" vettek. Az első világháború előtt a faluban évenként megjelentek ősszel Maramarosból a sóárusok is, akik terményért adták a kősót. Mindenki vásárolt is belőleg úgy, hogy egy-egy szekér só nem sok ideig maradt vevő nélkül. Az árusok egyik nap érkeztek, majd megszállva egy éjszakát töltöttek a faluban és másnap indultak haza. 1938 és 1946 között újra feltűntek a faluban, de 1946 után teljes egészében megszűnt itt a sókereskedelem. Az első világháború után a fent említett politikai okok miatt visszaesés következett be a cserekereskedelemben. Nem sokáig tartott azonban ez a helyzet, mert más területről újra megindult, sőt újabb árucikkek is kerültek a csereforgalomba. Karcsa sosem volt nevezetes gyümölcstermesztéséről, mivel az ócskafalubm a kertek talaja ennek nem kedvezett. Az első világháború előtt alig volt a faluban néhány tucat gyümölcsfa (főleg eper és veresszilva). A gyümölcsszükséglet a vadon termő gyümölcsfákról került az asztalokra különlegességként. 1908 és 1910 között parcelláztak házhelyet először a faluban. A Telek, a Szőlőhomok és a Gátszög nevű falurész a parcellázás után néhány évvel teljesen be is épült. Ez a terület már alkalmas volt gyümölcsfák telepítésére, és a háború előtt elég sokat elültettek a házhely tulajdonosok az itt helyben nevelt csemetékből. A faluban ugyanis 1910-ben - az állami iskola felügyeletével, amikor kötelezővé tették az elemi iskola elvégzése után minden 13-14 évesnek a kétéves, heti egy foglalkozásra terjedő gazdasági ismétlő iskolát - létesült egy faiskola, ahová az ismétlő iskolásokkal gyümölcsfacsemetéket telepítettek azzal a céllal, hogy az iskolások megtanulják a gyümölcsfák kezelését, továbbá hogy ellássák a lakosságot gyümölcsfaoltvánnyal. Amikor ezek a fák termőre fordultak, rászoktatták a lakosságot a gyümölcsfogyasztásra és a termesztett növények a vadnövényeket a táplálkozásból kiszorították.

8 Annyit azonban nem termeltek, hogy a szükségletet teljes egészében ki tudták volna elégíteni, ezért máshonnan pótolták a hiányzó mennyiséget. A két világháború között meg is indult a Hegyközből a gyümölcs Bodrogközbe szállítása. A hegyközi csereárusok szőlőt, almát, susinkát, aszalt szilvát, szilvalekvárt hoztak kenderért, szöszért, búzáért, rozsért, árpáért, kukoricáért cserébe. Károlyfalváwl a Zábóczki család árult a faluban, de hozták a gyümölcsöt Füzérkomlósról és Nyíriből is.

9 A csere itt is alku útján bonyolódott le. Az árusok lovas, ökrös szekérrel érkeztek. Ha eladták áruikat, még aznap hazatértek, ha meg nem tudták aznap eladni, akkor megháltak és csak másnap indultak haza. Rendszerint ismerősnél szálltak meg. Ugyancsak a Hegyköz látta el a falut fából készített mezőgazdasági eszközökkel (létrával, gereblyével, szerszámnyelekkel, talpas guzsalyokkal, favillákkal, szövőeszközökkel, kádakkal, káposztáshordókkal, szapullókkal stb.), de az építkezéshez szükséges geren-