A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Nagy Géza: Adatok Karcsa cserekereskedelméhez

határ) következtében egyes árucikkekhez nem lehetett többé hozzájutni az árusok elmaradása miatt, de a faluban sem lehetett többé megvásárolni a korábban még itt megtermő árukból jó néhányat. A vándorkereskedelem jellegzetes alakja volt a sonkolyos, aki különböző gazdasági, háztartási eszközökért méhviaszt cserélt faluról falura járva.

2 Karcsán az első világháború kitöréséig nem volt olyan család, ahol ne tartottak volna néhány kas méhet. A méz ebben az időben a legáltalánosabb édesítőszere volt az itt élőknek.

3 Amíg a Bodrogköz mocsarainak lecsapolása nem történt meg, a karcsai határ mocsárból kiemelkedő dombjaira sokan telepítettek méhest.

4 A földesúr a falu határában levő mocsári erdőkben több száz méhcsaládot gondoztatott fizetett méhészekkel.

5 A méhcsaládokat gyékénykasokban tartották, s a mézvétel a leggyakrabban fojtással történt. A méz felhasználása után megmaradt sonkolyt pedig a sonkolyosnál különböző árucikkekre cserélték. A sonkolyos minden év szeptember hónapjában jelent meg a faluban. A visszaemlékezők tóinak tartották. Jól beszélt magyarul, „csak olyan tótoson". Úgy emlékeztek, hogy Rozsnyó környékéről jött. Szekérrel érkezett, s mindig ugyanannál a gazdánál szállt meg. Csereként kaszát, mezőgazdasági szerszámnyeleket, szövőbordát, orsókat, talpas guzsalyokat, tepsiket, öntöttvas lábasokat, cserép- és fémsípokat, kalárist, szalagokat stb. hozott. A vásárlás, illetve a csere annál a háznál történt, ahol a kereskedő szállásolt. Oda vitte mindenki a sonkolyt és megegyezés után itt cserélték ki áruikat. A sonykolyos a begyűjtött viaszt hordóban tárolta. Az első világháború után ez a cserelehetőség teljesen megszűnt. Egyrészt azért, mert a háború végére a méhállomány nagy része elpusztult vagy elrajzott, másrészt pedig azért, mert a kialakult új országhatárok miatt kereskedő sem jött többé. A másik, évenként várt és visszatérő árus, a gyolcsáruló tót, agyócsos volt. A visszaemlékezések Trencsén megyeinek mondják. Ez az árus is megjelent minden tavasszal, főleg húsvét előtt a faluban. Gyalogszerrel érkezett, áruját a hátán hozta. Az utcán „Gyócsot adok vászonért!" kiabálással hívta fel magára a figyelmet. A faluban általában nagy forgalmat bonyolított le, hiszen minden háznál tekintélyes mennyiségű vásznat szőttek minden évben. A gyolcsra meg nagy szükség volt, mert a legények ünnepi viseletéhez tartozott a gyolcsing és a ráncos gyolcsgatya. Bár hétköznap vászonból készült fehérneműt (sokszor felsőruhát is) hordtak, de az asszonyok, lányok ingvállának mellrésze és ujja, a férfiak ingének mellrésze és gallérja gyolcsborítású volt. Az árus öt rőf vászonért adott négy rőf gyolcsot. Emellett szövőpamutot is lehetett nála cserélni, de ennél a cserénél előre meg kellett vele alkudni, mert a szövőpamutot csak a következő alkalommal hozta el a megrendelőnek. Ha olyan vásárt csinált, hogy háton már nem tudta elvinni a csereárut, akkor szekerest fogadott, aki elvitte a legközelebbi vasútállomásig. A fuvarért is gyolccsal fizetett. Az első világháború után ez a cserelehetőség is megszűnt a fent említett okok miatt. A legnagyobb csereforgalmat a faluban a fazekasok bonyolították le.

6 Az első világháború előtt a falusi háztartások túlnyomó részében a cserépedények voltak a legelterjedtebbek, még a főzés is ezekben az edényekben történt. Volt ugyan néhány öntöttvas lábas és fazék is a háztartásokban, de az edények nagy részét a fazekasoktól csere útján beszerzett cserépedények tették ki. Az edényeket minden évben cséplés után (nyár végén, ősz elején) a megjelenő fazekastól vásárolták terményért. Augusztus végén, szeptember elején egy-két, edénnyel megrakott fazekasszekér megjelent a faluban. A Templomdombon megálltak a szekerek. A fazekasok előszedték szalmába bújtatott edényeiket és a templom előtt sorba kirakták a földre, s akinek szüksége volt edényre, az vehetett. Korsókat, különböző méretű fazekakat, tejescsuprokat, tálakat,