A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Molnár Ágnes: Az égetett mész értékesítése Aggteleken

rabokat kézzel szedték ki a kemencéből, az apróbbakat pedig abroncskosárba, vaskosárba szedték. A bontást általában hétfői napra tették. Ekkor már ott várakoztak a fuvarosok, az értékesítéssel foglalkozók. Először a legjobb minőségű mészből ami a kemence tetejéről az ún. „botjából" került ki - azok kaptak, akik a kemence mellett dolgoztak, majd a rokonaik, és ezek után a fuvarosok. Az ismerős fuvarosoktól a mész árát csak az értékesítés után kérték. Legtöbbször maguk az égetők mentek összeszedni a nekik járó összeget. A mész ára mázsánként a „gödör partján" az 1920-as években 2,0-2,2 pengő volt.

4 A „forintos világban" 80-100 Ft között volt ez az ár. A mészárak nagymértékben függtek a kereslettől. Tavasszal, búcsúk alkalmával volt a mész a legbecsesebb, mert ekkor meszeltek a legtöbbet. Ezenkívül ősszel vettek építkezéshez nagyobb mennyiségű meszet, amelyet beoltottak és elvermeltek. Az ilyen állott meszet tartották építkezéshez a legalkalmasabbnak. Előfordult, hogy útközben a meszet terményért cserélték, hogy a maguk és az állataik élelmezését biztosítsák. 1 véka mészért kb. 1 béka búzát vagy más szemes terményt kaptak. Aggteleken azonban a mész értékesítésének nem a terménycserélés, hanem a pénzbeni értékesítés volt a fő formája. 1946-tól az 1950-es évek végéig mázsánként 120-130 Ft-ért adták, kilónként pedig 1,50 Ft-ért. Aggteleken a mész szállításának általános eszköze a lovas fogat volt. Kezdetlegesebb, a háton, talicskán, ökörrel való szállítás csak a háború utáni szükséghelyzetben fordult elő, alkalmi jelleggel. Bontáskor először ládába szedték a meszet, ezt tették a mázsára, megmérték mielőtt felrakták a szekérre. Előfordult, hogy szekérrel együtt mázsáltak. Az aggteleki mészfuvarozó szekerek „8 sukkosak" voltak,

5 10—12 q meszet tettek rá. Általában a helyi kovács vasalta be a szekeret, de vettek Ózdon, Égerszögön is. Az első kereke kisebb volt, csak 10, míg a hátsónak 12 küllője volt. A szekér szerkezete a terepviszonyokhoz alkalmazkodott. Teherrel megrakva különböző a fuvarozást könnyítő segédeszközöket használtak. Ilyen volt a kerékkötőlánc. Erős, 1—1,5 m hosszú vastag lánc, amelyet a hegyről lefelé jövet használtak, hogy a szekér „meg ne nyomja" a lovakat a lejtőn. A kerékkötőláncot a nyújtóhoz kötötték, melyet a keréktalp és a küllő fogott meg. A szekér után farönköt is kötöttek, mert ennek is fékező hatása volt. Az aggteleki mészfuvarosok sajátos, csak itt ismeretes eszköze a meszeskas vagy faroskas volt. Kányafa vagy ostorménfa (Viburnum lantana) vesszőből készült, de csinálták fűzfából is. A hajlékony vesszőből készült kas 20 évig is eltartott. Készítéséhez kevesen értettek. Kellett hozzá egy „modla", amibe a vesszőket beállították. Először az alját készítették el akkorára, mint a szekérderék, aztán a hátulját. Egy faroskas 7 sukkos volt. Ha az alja megvolt, beállították a szekérbe és ott fonták körbe tovább. Ha elérték a kívánt magasságot, akkor leszegték. A télen szedett vessző volt a legjobb, mert ebben volt a legkevesebb víz. Tavasszal fonták. A sarkoknál 3 vasvesszővel megerősítették. A vas szilárdan tartotta, így 5-10 évvel tovább tartott. Azt mondják róla Aggteleken, hogy olyan sűrűre fonták, hogy a víz se folyt ki belőle és a mész sem töredezett benne. A fogathoz a lószerszámot Szikszón, Miskolcon szerezték be a közelmúltban. Korábban a felvidéki tótoktól vagy Tornallyán vették. A fuvarozáshoz használt lóállomány nem a helyi nevelésből került ki. A jó fuvaroslovakat a nyíregyházi tirpákoktól

6 és a Hortobágyról szerezték be. A lovakkal való kupeckedés igen jelentős volt a faluban. Előfordult, hogy a megvásárolt csikót feljavítva egész Morvaországig is felvitték. A falu karsztos jellegénél fogva igen szegény volt vízben, mégis nagy állatállomány eltartását biztosította a Tóvégben található karszttó. A lóállomány on belül magas volt a herélt lovak száma. Az állatszámlálások adatai alapján 1942-ben volt a