A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Molnár Ágnes: Az égetett mész értékesítése Aggteleken

5. Galgóczi i. m. 305. 6. A Magyar Korona Országainak Mezőgazdasági Statisztikája. Bp. 1897. 7. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 41. köt. Bp. 1911. 8. Csicserben 531 magyar fajta szarvasmarha volt, 23 piros-tarka, 118 borzderes és 201 egyéb fajta. Szirénfalván 483 magyar fajta, 12 piros-tarka, 1 borzderes és 21 egyéb fajtájú marhát tartottak. 9. Csicser - 1895: 704, 1911:666, Szirénfalva - 1895: 251, 1911: 313. 10. Ugyanezt a bért ismerteti és elemzi szociológiai szempontból: Ung vármegye. Szerk. : Csikvári Antal Bp. 1940. 102. 11. Szabadfalvi József: Migráció és makkoltatás az Alföld keleti peremvidékén. Műveltség és Hagyomány 1968. 73. 12. A beregi sertéstartás típusainak ismertetésekor ehhez hasonló rendszert ír le. Csiszár Árpád: A beregi sertéstenyésztés. Ethnographia LXXXII., 1971. 481 -496. Az égetett mész értékesítése Aggteleken Aggtelek a Sajó, Csermosnya, Bódva folyók által körülhatárolt Aggteleki-karsztvidék országosan legismertebb települése. Cseppkőbarlangját sokat látogatják, de kevesen tudják a faluról, hogy itt nagy hagyományú — és napjainkig fennmaradó — mészégetés folyt. Észak-Magyarországon a Bükk hegységben, a Sajó és Hernád közén és az Aggtelekikarsztvidék területén folyt - és folyik napjainkban is - nagyobb arányú mészégetés.

1 Aggtelek kedvezőtlen talajadottságai a mezőgazdasági árutermelést jelentős mértékben korlátozták, ez a földműveseket kiegészítő tevékenység folytatására kényszerítette. Ilyen munka volt a mészégetés, amit 1851-ben Fényes Elek már említett.

2 Hunfalvi János 1867-ben ezt írta az aggteleki mészről: „. . .csak belfogyasztásra készítették, kivitelre közlekedési eszközeink mellett nem alkalmatos. Előállítani nagy mennyiségben lehetne.".

3 Az aggteleki hagyomány szerint az első világháború előtti években érkeztek a Bükk hegységből az első „hutaiak" - vagyis az első bükki mészégetők - , akik megtanították az aggtelekieket a boglya formájú mészkemencék berakására és kiégetésére. Miután az aggtelekiek átvették tudásukat, a továbbiakban önállóan végezték a munkát 1958-ig, az erdők államosításáig. Napjainkban egy-két kisiparos égetett még meszet a hagyományos technikával, felsőtárkányi vagy bükki mészégetőkkel, évente néhány kemencével. A mészégetéshez a karsztbokorerdő cserjéit: somot, galagonyát, ostorménfát, az erdő- és legelőtisztítások fahulladékát hasznosították, mind a közbirtokossági, mind a magánerdőkből. Az égetéshez szükséges mészkövet a község határában, a Baradlavôlgybçn és a Tohonya-oldalban külszíni fejtéssel termelték ki. A mészkő kiégetése mészkemencékben történt. A kör alakú gödrökbe a követ úgy rakták be boltozatosán, hogy a boltozat alatt elegendő hely maradt ahhoz, hogy olyan mennyiségű fát égessenek el, melynek tüze a berakott mészkövet huzamosabb ideig 1000—1200 °C-on tartja. Aggteleken 1,5-2,5 m átmérőjű gödrökben 100-150 q meszet égettek egyszerre, mázsánként kb. 150 kg faanyag felhasználásával. A boglya alakúra berakott mészkövet — a kemence föld feletti részét — mészből, szénporból, sárból készült tapasszal, ún. „lángosokkal" betapasztották. 72 óráig tüzeltek alá, mígnem a mészkő égetett mésszé alakult. A kemence bontását a sártapasz leszedésével kezdték. Az erősebben összekötött köveket csákánnyal feszítették szét, majd kapával lazították tovább. A nagyobb mészda-