A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)
NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Viga Gyula: Néhány szempont az állattartás marginális területeinek vizsgálatához
mértebb példa azonban talán a kecsketartás „speciális" oka: sokan tenyésztették teje miatt, tüdőbetegek gyógyítására. 5. Állatfajtáink tartásmódjára a legeltetés a jellemző. A gyűjtött és termesztett takarmányokból csak végső soron részesültek, akkor is a leggyengébb minőségűt kapták. Számos példát ismerünk a kecskék egész télen át történő legeltetésére, 20 általános volt a szamár és a kecske konyhai hulladékon való tartása is. Gyenge minőségű szénán és kukoricaszáron teleltetik a bivalyt is, amely azonban télen igényli a meleg istállót. Ezen állatok igénytelensége, s az ebből eredő tartásmód mindenképpen jellemzője az állattartás ezen területének. 6. Általánosan jellemzik tartásukat bizonyos tenyésztési „hiányosságok", a fajtakeveredés, az állomány elhanyagoltsága, gyenge minősége. Az állam csak ritkán gondoskodott fajtiszta tenyészállatok behozásáról, az országon belül pedig a kisebb közösségek nem tudták megoldani ennek gondját; gyenge minőségű volt az állatállomány. 21 Nem volt mindenütt apaállat, így a szaporítás és az értékesítés nagy területek kapcsolatait igényelte, s egyszersmind kizárta a fajtisztaság, a tiszta vérvonal megvalósításának lehetőségét. A gazdák nem ismertek fajtákat az állományon belül, csak színek és más külsődleges jegyek alapján tudták megkülönböztetni állataikat. 7. Az említett állatfajták, különösen a kecske és a szamár, igénytelenségük mellett rendkívül szívósak és ellenállók, nagyon ritkán betegek. Alig találni a népi állatgyógyításban rájuk vonatkozó ismereteket, gyógymódokat. S ez nem csupán a kis állatlétszám és a kisebb érték következménye, hanem elsősorban az állatok tulajdonságáé. * A fentebb említett szempontok talán elegendőek annak érzékeltetéséhez, hogy az állattartás marginális területein belül is feltételezhetjük a hagyományos kultúra egyfajta integrálódását, bizonyos egy irányba mutató jeleket és folyamatokat. Kétségtelen, hogy ezen állatok tartása a jellemző, nagy rendszerek „árnyékában", sok tekintetben azok által behatárolt lehetőségek között folyt. Úgy tűnik azonban, hogy ennek is volt sajátos rendszere, még akkor is, ha annak keretei sokkal rugalmasabbak, nyitottabbak voltak, s könnyebben alkalmazkodott, reagált a gazdasági-társadalmi változásokra. Ennek a rendszernek az elemei több helyről származnak. Felismerhetők benne az állattartás-pásztorkodás legarchaikusabb vonásai, mellettük a nagyállattartás rendszereinek fontos ismérvei, de tartalmaznak számos „alkalmi" elemet is, amelyek nem tipikusak a tradicionális kultúra egész rendszerében. Mindez általános értelemben is figyelmeztet a marginális területek vizsgálatában rejlő lehetőségekre, amelyek sok tekintetben árnyalják a hagyományos népi kultúráról meglevő képünket, érzékeltetve annak sokszínűségét, az egymás mellett élő variációk gazdagságát, s nem utolsósorban a nagyfokú alkalmazkodóképességét. Viga Gyula JEGYZETEK 1. összefoglalóan: Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon. Miskolc 1981.; Vigß Gyula: A kecsketartás a Kárpát-medence népeinek gazdálkodásában. (Sajtó alatt az Agrártörténeti Szemle 1983/3-4. számában.); Viga Gyula: Szamártartás Magyarországon. Ethnogiaphia XCIII., 1982. 448-462. 2. Kós Károly: A bivaly a kalotaszegi parasztgazdaságban. Eszköz, munka, néphagyomány. Bukarest 1980. 197-277. Meg kell itt említeni még: Papp Zoltán Sándor: A bivalytartás Beregdarócon. Ethnographia LXXXII., 1971. 272-276.; Nagy Miklós-Pap István: Bivalytenyésztés. Bukarest 1957.
