A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. (Miskolc, 1983)
NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Viga Gyula: Néhány szempont az állattartás marginális területeinek vizsgálatához
14. Bátky Zsigmond: Parasztházak építőanyag szerint való elterjedése hazánkba. In: Föld és Ember. Szerk.: Kogutowicz Károly I. Budapest, 1921. 37. 15. Bakó Ferenc: Kőházak és barlanglakások Észak-Hevesben. EMÉ. VIII-IX., 1970-71. Eger, 1972. 325. 16. Balassa M. Iván: A lakóházak történeti fejlődése Észak-Magyarországon. Kandidátusi értekezés. (Kézirat) Budapest, 1981. 107. 17. Bodgál talált már 1755-ös dátumú kőházat is 1963-as gyűjtésekor. NA. 1215. 18. Szilas Géza-Kolossváry Szabolcsné: A diósgyőri kincstári uradalom erdőgazdálkodása. Kolossváry Szabolcsné szerk.: Az erdőgazdálkodás története Magyarországon. Bp. 1975. 140. Néhány szempont az állattartás marginális területeinek vizsgálatához Az elmúlt néhány esztendő során munkámban különös figyelmet szenteltem az állattartás periférikus területeinek, különösen két, a hagyományos állattartás peremterületén található háziállat, a kecske- és a szamártartás néprajzi kutatásának. Ezek eredményeit külön-külön - több helyen megfogalmaztam. 1 Az utóbbi téma kapcsán tűnt fel, hogy a két állatfaj tartásában, hasznosításában, a hagyományos kultúrában elfoglalt helyükben vannak feltűnően hasonló vonások, amelyek azt sejtetik, hogy az állattartó kultúrának lehetett egy sajátos, marginális egysége, amely a fő vonulatok sodrában létezett, de azoktól sok tekintetben eltérő vonásokat hordozott. Különösen megerősítette ezt a véleményemet Kós Károly kitűnő tanulmánya a kalotaszegi bivaly tartásról, 2 melynek eredményei is jelzik a kis számban tartott háziállatok tartásmódjának és hasznosításának hasonlóságát, kapcsolatát, s bizonyos vonásokat fel is tárnak e marginális terület jellemzőiből. Magam a kecske, szamár és bivaly tartása mellett - ide sorolnám az öszvér tartását is, sok eltérő vonása ellenére. Az alábbiakban néhány olyan szempontot igyekszem felvázolni, amelyek bizonyítják, hogy az állattartás - sokat kutatott és sokszor leírt - nagy rendszerei mellett léteztek olyan apróbb egységek, területek, amelyek ugyancsak tipikusak voltak, mellékes, ám jellemző jegyei a tradicionális gazdálkodásnak. Nem vállalkozom valamennyi ilyen vonás megrajzolására, csupán a legszembetűnőbbekre utalok. Hangsúlyozom azonban, hogy e „marginális" terület jellemzői nem hagyhatók figyelmen kívül az állattartás egésze szempontjából. E vonások következményei, eredményei a domináns rendszereknek, s ily módon bennük az általános jellemzői is tanulmányozhatók. Nem kívánom itt újra felsorolni az eredményeket, amelyeket korábban a terület vizsgálata során már ismertettem, csupán azokra a jegyekre kívánom felhívni a figyelmet, amelyek az említett állatfajok tartásának hagyományaiban egy irányba mutatnak. 1. Legszembetűnőbb az említett állatok esetében az alacsony létszám. A kecske-, szamár-, bivaly- és öszvérállomány részesedése szinte jelentéktelen volt az elmúlt évszázad során a domináns állatfajtákhoz képest, s nincs okunk feltételezni, hogy ez az arány a rendszeres statisztikákat megelőző időszakokban lényegesen más lett volna. Jól szemléltetik ezeket az arányokat az alábbi statisztikák 3 :
